Egy "vándorszínész" vallomása

Katkó Ferenc hazatért?

A mezőkaszonyi születésű Katkó Ferenc színművész idén 30 éves. Miután Kijevben elvégezte a színművészeti főiskolát, a vajdasági Szabadka színházánál állapodott meg. Szerbiában az ezredforduló háborús-rendszerváltó időszakában sorra kapta a szerepeket, minap azonban ismét itthon találkoztunk vele, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban. Ennek apropóján kérdeztük a művészt a szerbiai kalandról, terveiről.

– Mindig nagyon közel állt hozzám a zene: Kaszonyban zeneiskolába jártam, s később is folyamatosan kerestem a lehetőséget, hogy zenélhessek, énekelhessek; bizonyos értelemben ez vitt afelé, hogy amikor eljött az ideje, a színművészeti főiskolát válasszam – kezdi beszélgetésünket Katkó Ferenc.

– Mi indította arra, hogy a polgárháborús Szerbiában keresse a boldogulást?

– Amikor 1998-ban 23 évesen jelentkeztem a szabadkai Népszínháznál, fogalmam sem volt róla, hogy háborúba, rendszerváltásba csöppenek. Örökre emlékezetes marad számomra az az este, amikor előadás után ránk szakadt a teljes elsötétítés, s később a Duna Televízióból értesültünk róla, hogy a NATO megkezdte Szerbia bombázását. Később, 2000-ben azután jött a forradalom, de ha már ott voltam, úgy döntöttem, maradok is. Volt, hogy húsz-harmincezer ember előtt léptünk fel Szabadkán, megzenésített verseket énekeltem, miközben az útlevelem a rendőrségen volt, ahová tartózkodási engedélyért folyamodtam. Csak később gondoltam bele, mi lett volna, ha nem történik meg a rendszerváltás... Egyébként a szabadkai színháznál szívesen látták a fiatal színészt, s elmondhatom, hogy egy remek társulattal dolgozhattam. A helyzet azért nem volt rózsás, miután a színészfizetések ott talán még az ittenieknél is alacsonyabbak voltak. Előfordult, hogy a béremből a villanyszámlára sem futotta. Többször meg is fordult a fejemben, hogy hazatérek, de azzal biztattak, hogy ha már kibírtam Szabadkán a legnehezebb időket, miért mennék el akkor, amikor rendeződni látszanak a dolgok. S valóban, valamelyest normalizálódott a helyzetem, mind több szerepet kaptam, amelyeket, úgy érzem, egyre jobban sikerült megoldanom, így azután ott ragadtam, dolgozgattam. A tulajdonképpeni munkahelyem, a Népszínház mellett játszottam még a Kosztolányi Színházban s a gyermekszínházban is, rockoperákból és musicalekből állítottunk össze koncertet az Anonymus nevű helyi rockzenekarral, Szavamra senki nem figyel címmel orosz, elsősorban Viszockij-dalokból álló estet szerveztünk. Sok mindennel megpróbálkoztam tehát, s a lényeg ekkoriban is az volt, hogy igyekeztem a zene felé orientálódni. Igaz, olyan túl sok lehetőség azért nem adódott, hiszen a szabadkai sem zenés színház. Mindazonáltal az évek során játszhattam a Charlie nénje című musicalben, s most nemrég a Záróra című zenés darabban is.

– És ami a prózai szerepeket illeti?

– Tulajdonképpen minden szerepemet szerettem. Volt ugyan, amelyikkel nagyon megkínlódtam a próbák során, ám az előadásainkat kivétel nélkül szerettem. Ha mégis ki kell emelnem valamelyiket, talán a Danilo Kis művei alapján készült Siratófal című előadás Eduard Kohnját említeném. Nagyon szerettem ennek az előadásnak a hangulatát, amelyben egy reményvesztett fiatalembert kellett megformálnom. Szerettem Shakespeare Macbethjét is, ahol Banquo szerepe jutott nekem, s ugyancsak a kedvenceim közé tartozott első igazán jelentős alakításom, a Közellenség című vajdasági underground-operett Kolhaas Mihálya. Végül az utóbbi időszakból David Harrwer Kés a tyúkban című darabját említhetném, amelyben a molnár szerepét játszottam. Azt hiszem, ez a munka igazán jól sikerült, amit talán az is jelez, hogy 2004-ben megkaptam érte a színházban a legjobb férfi alakítás díját.

– Úgy tűnik, idén mégis fordulat áll be az életében, hiszen hazatért, s meglehet, ősztől a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatát erősíti. Miért?

– A döntés régóta érlelődik bennem, hiszen 30 éves lettem, s az eddigieknél többre vágyom. A szabadkai repertoár-színház, ahol játsszuk a magunk előadásait, de egyébként alig történik valami, s úgy éreztem, be vagyunk zárva, miközben a világ lassan elmegy mellettünk. Az utóbbi időben ott munkált bennem az is, hogy ha most nem hagyom ott Szabadkát, később valószínűleg már igyekeznék úgy elrendezni az életemet, hogy végérvényesen gyökeret eresszek a városban. Elképzeltem az életem alakulását: játszom a színházban, a közönség szeret, az emberek ismernek, néha megjelenik rólam egy-egy cikk, de közben úgy múlna el az életem, hogy gyakorlatilag nem csináltam semmit... Legalább ennyire fontos, hogy mindig is szerettem azt a fajta színházat, amit Vidnyánszky Attila csinál. A végső lökést a váltáshoz szakmailag a beregszászi társulat Tóték című előadása adta, ami számomra az elmúlt évek legjobb előadása volt. Ugyanakkor, bár a "sorsom" még mindig nem dőlt el véglegesen, azaz nem tudom, végeredményben miként, milyen formában tudok majd beilleszkedni a beregszászi társulat munkájába, remélem, nem kell örökre szakítanom Szabadkával sem, hiszen szeretem az ottani környezetet, a társulatot, oda kötnek a barátaim. Ennyi év után nem lehet egyszerre elvágni minden szálat, hátat fordítani életem egy jelentős szakaszának.

– Mégis, mit szeretne csinálni, mit szeretne eljátszani?

– Az egyik szerepálmom az Othello. Szeretnék fellépni a Jézus Krisztus Szupersztár című musicalben is. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok egy Jézus-alkat, megelégednék Pilátus szerepével is. Végül Steinbeck Egerek és emberek című darabjából Lenny szerepére vágyom.

kv