Engedjük felnőni a gyereket!

Ne gátoljuk, segítsük!

Az iskolaévek alatt a gyerekeknek nemcsak a megfelelő tudásanyagot kell elsajátítaniuk, hanem fokozatosan azt is, hogyan vállaljanak felelősséget saját dolgaikért, saját életükért. Nagyon fontos, hogy ezt a folyamatot a szülő ne gátolja, inkább segítse a felnőtté válást lelki értelemben is!

Ez lényegében az önállóságra nevelést jelenti az öltözködés, leckeírás, táskabepakolás, időbeosztás és más feladatok terén. Vannak szülők, akik úgy próbálják szeretetüket kifejezni, hogy mindenben kiszolgálják gyermekeiket, sőt sokszor helyettük végzik el teendőiket, vagy legalábbis feladatuknak tartják, hogy állandóan figyelmeztetgessék őket az elvégzendőkre.

Ezzel azonban hosszú távon komolyan ártanak nekik. Gondoljunk bele, mi lesz azzal a fiatallal, akinek a mamája még a nyolcadik osztályban is reggelente ellenőrizte, hogy minden be van-e pakolva a táskájába, még a tizedikben is kikészítette a ruháit, és a reggeli készülődésnél állandóan figyelmeztette, hogy siessen, mert elkésik.

Ha ez a fiatal munkába áll, később elköltözik, családot alapít, ki fogja noszogatni? Majdani házastársának ez nem feladata, főnöke pedig nem fogja méltányolni, ha - noszogatás híján - rendszeresen elkésik, nem találja a papírjait vagy elfelejtkezik a feladatairól.

Nekünk, anyáknak megvan a módunk, hogy örökre nélkülözhetetlenné tegyük magunkat gyermekünk életében, ő azonban súlyos árat fizet ezért. Ha nem hagyjuk felnőni, kapcsolatai megromlanak - ha egyáltalán létrejönnek. Sajnos, sok olyan 40-50 éves férfit látni, aki még mindig "anyuka fiacskája", felesége nincs, hiszen hogyan is vehetné át egy másik nő az élete minden területét kontroll alatt tartó édesanya helyét? Ha mégis megnősül, felesége nem lesz könnyű helyzetben, a férjnek komoly döntést kell hoznia, hogy megvédjék saját, önálló életüket.

Ha jobban belegondolunk, az édesanya folytonos "önfeláldozása" mögött ilyenkor valójában az áll, hogy fontosnak akarja látni magát, legalább egyvalaki életében. Leginkább olyankor alakul ki ez a helyzet, ha a szülők között megromlott vagy megszűnt a kapcsolat, és az anya - vagy néha az apa - a felnövekvő gyerektől várja mindazt a szeretetet és elismerést, amit házastársától nem kap meg.

Valóban fájdalmas, de létfontosságú dolog a gyerekek elengedése. Ez fokozatosan történik, azonban legkésőbb az esküvőig be kell fejeződnie az elszakadásnak. El kell vágni a lelki köldökzsinórt, hogy életképes legyen a megszülető házasság. Ez természetesen nem jelenti a korábbi kapcsolat megszűnését, a felnőtt gyerekek mindvégig legyenek szüleik segítségére, ez kötelességük is. Az új családnak azonban elsőbbsége van. Ha ezt a nagyszülők tiszteletben tartják és meghagyják a fiatalok önállóságát, az megteremti a jó kapcsolat lehetőségét, és az oly sok életet megkeserítő rivalizálás és szapulás helyett a kölcsönös megbecsülés és elfogadás gazdagítja mindhárom generációt.

-ym-