Aki először mondta ki az igazságot ötvenhatról

Interjú Pozsgay Imrével

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 49. évfordulója alkalmából a KMKSZ által Beregszászban szervezett hagyományos október 23-i megemlékezés ünnepi szónoka idén az a Pozsgay Imre lesz, aki az akkori magyar állampárt reformszárnyának egyik prominenseként egy 1989. január 28-i rádióműsorban először mondta ki nyilvánosan, hogy az 1956-os megmozdulás nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt. A magyar közéletben ma is jelentős szerepet játszó politikussal és egyetemi tanárral az ötvenhatos forradalom megítéléséről, a magyarországi rendszerváltásról és annak következményeiről beszélgetünk.

- Amikor annak idején kimondta, hogy 1956-ban népfelkelés tört ki Magyarországon, milyen indíttatásból tette ezt, mire számított?

- Elsősorban azért tettem, mert az akkori magyar állampárt hazugsághoz kötötte létjogosultságát. Abból indult ki, hogy 1956-ban egy restaurációra törekvő, a néphatalmat megdönteni akaró, pusztító ellenforradalom volt Magyarországon, és Kádár János a forradalmi munkás-paraszt kormánnyal, az MSZMP-vel együtt ettől mentette meg az országot, s ettől jogos az uralmuk. Ha ezt a pártot le akartuk váltani, akkor meg kellett rendíteni saját hitében, saját hazugságában. Tudom, a nép már addig is úgy gondolta, hogy forradalom volt Magyarországon 1956-ban, de a hatalom részéről kimondani ezt a tényt, olyan fordulatot jelentett, ami leszerelte, megbénította azt a pártot, amely polgárháborús ellenállást tanúsíthatott volna. A másik, még mindig politikai természetű megfontolás az volt, hogy aki 1956-ot népfelkelésnek minősíti, az "meggyalázza" a szovjet beavatkozást is, mert attól kezdve nem lehet a tankok lánctalpainak csikorgását, Magyarország lerohanását testvéri segítségnek nevezni. Végül, volt egy harmadik, személyes szempontom is. Hosszú időn át én magam is elfogadtam a hivatalos értelmezést 1956-ról. Mondhatnám, hogy bár addig sok mindent tehettem már a rendszerváltásért, de magamban is le kellett zárnom ezt az ügyet, mégpedig hiteles - bár kockázatos - körülmények között, hogy az meggyőző legyen. Ezek a szempontok egyébként a későbbiekben mind igazolódtak. Kiderült, hogy a Szovjetunió mással volt elfoglalva, nem reflektált egy ilyen bejelentésre. Ugyanakkor az uralmon lévő párt tagsága zavarba esett. Sokan eldobták akkoriban a tagkönyvüket, mások átkozódtak. Tény, hogy teljes volt a zűrzavar az uralkodó párton belül, így jó talaja keletkezett a tárgyalásos fordulatnak, a békés átmenetnek. Ezzel az 1956-os forradalom a történelemben még egyszer sorsfordító jelentőségű eseménnyé vált.

- Véleménye szerint, a helyére került-e mára ötvenhat a köztudatban?

- Azóta inkább csak tovább nőtt a zavar. Az emberek tétován és ámulva nézik azokat a vitákat, amelyek 1956-ról, az azóta megtett útról szólnak. Itt élnek közöttünk az akkori idők tanúi, akik nemegyszer tovább folytatják a forradalmat. Ez természetes, de megnyilvánulásaikkal néha zavarba ejtik az ifjúságot, az utánuk jövő nemzedékeket. Emiatt nagyon gyakran tapasztalni 1956 ügyében tartózkodást a lelkesedés helyett, holott a világtörténelem egyik legnagyobb eseménye volt a huszadik század második felében mindaz, ami 1956. október 23-án Budapesten, Magyarországon történt.

- Mit jelent az Ön számára részt venni egy határon túli 56-os megemlékezésen?

- Az összetartozás érzését, azt, hogy közös ügyről, közös történelmi cselekedetről, élményről van szó, amelynek kapcsán annak idején az egész kárpát-medencei magyarság együtt érzett, együtt gondolkodott, együtt cselekedett.

- Ön a nyolcvanas években az MSZMP-n belül a reformszárnyat képviselte, s részt vett a rendszerváltással kapcsolatos tárgyalásokon. Beváltotta reményeit a rendszerváltás? Úgymond, azt kapta, amit várt?

- Azok közé tartozom, akik nagyot csalódtak az azóta történtekben. A rendszerváltás tényét, szükségszerűségét ma sem vitatom. Meg kellett tenni mindazt, ami történt, de jobban is lehetett volna csinálni. Esélyeket vesztettünk, nagyon sok volt a kontárkodás, a visszaélés. Az emberek csalódtak reményeikben, ők ugyanis a rendszerváltástól jólétet, felemelkedést, s ezzel együtt biztonságos és félelem nélküli életet vártak. Ezzel szemben a bizonytalanság ma is itt van köztünk, sok millió ember szakadt le a társadalmi haladás pályájáról, s ők csalódottságukban néha riasztóan rossz eszméket is hajlandók elfogadni.

- Közvetlenül a rendszerváltást követően Ön az MSZP képviselőjeként került a parlamentbe, majd független képviselőként volt jelen a magyar országgyűlésben, nemrég viszont az Orbán Viktor Fidesz-elnök által kezdeményezett Nemzeti Konzultációs Testület tagja lett. Ez meglehetősen nagy változásokat sejtet. Ön változott, a Fidesz, vagy a helyzet?

- Az elmúlt másfél évtizedben természetesen sokat változott a helyzet, a Fidesz, s jómagam is. Emlékeztetnék azért, hogy amikor 1988. május 22-én leváltottuk Kádárt, két dolgot emeltem ki a felszólalásomban: az egyik az volt, hogy törjük össze korlátainkat, mert különben magunkat törjük össze ezeken a korlátokon, a másik, hogy engedjük megváltozni az embereket. Számomra ugyanis a szabadság csúcspontja az, amikor az ember nem kényszerül kitartani a tévedése mellett csak azért, hogy megőrizze egzisztenciáját, amikor nem érzi fenyegetve magát. Mondhatnám ezért azt is, hogy az én alapállásom 20-25 éve változatlan: az egyetlen vezérelv, amely minden cselekedetemben iránymutató, az a nemzetemmel való közösség és a hazámért érzett felelősség. Ez az oka annak is, hogy 20 év óta az ellenfeleim is ugyanazok. A Fidesszel úgy vagyok, hogy a pártok is megváltozhatnak, akár az emberek; tapasztalataik alapján rájöhetnek, hogy korábban téves úton jártak. Ami pedig a Nemzeti Konzultációs Testületet illeti, ez nem újabb pártelkötelezettség a részemről. Elsősorban a már említett nemzeti vonzalom alapján keresem a lehetőséget a tájékozódásra, az emberekkel való együttműködésre, és ahol módom van rá, igyekszem rádöbbenteni őket arra, hogy többet érnek, mint amennyire becsülik őket. Független, kritikus értelmiségiként az önbecsülés és az önismeret elmélyítését tekintem hivatásomnak.

solt