Az UMDSZ-csőd társadalmi oka

Mindenféle politizálásnak van valami társadalmi alapja. A politikai szervezetek viselkedése mögött többnyire fel lehet ismerni egy-egy társadalmi csoport érdekeit, viselkedési mintáit. Előfordul olyan is, amikor a politikai történések társadalmi csoportok létfeltételeinek gyökeres változását tükrözik.

Jelen írásban nem az UMDSZ-ként ismert politikai szervezet konkrét manővereiről lesz szó. Még csak nem is a várható választási eredményre utal a cím. Az ellen-KMKSZ politizálásának alapját képező viszonyok változását értékelem úgy, mint amikor valakinek kirántják a lába alól a (vörös) szőnyeget. A KMKSZ és az UMDSZ szembenállásának nem a konkrét aktuálpolitikai kérdések adják a legmélyebb rétegét. A Tiszamelléki járás kialakításának ellenzéséből - taktikai okokból - könnyen válhatott lelkes támogatóvá az UMDSZ. Az alaphozzáállást azonban nem lehet egyik napról a másikra semmissé tenni.

Többször tituláltam az ellentábort magyarul beszélő szocdemeknek, amit annak tollforgatói nem mulasztottak el úgy fordítani, mintha én elvitatnám magyarságukat. Valójában nem erről van szó. Ők is magyarok, akik a magyar közösség javát (bár inkább csak a sajátjukat) a mindenkori hatalom kiszolgálása útján gondolják egyengetni. Az, hogy Kárpátalján a hatalom hosszú évek óta a Medvedcsuk-féle egyesített szocdemnek nevezett klán kezében volt, valójában mellékkörülmény. Korrektebb tehát őket hatalompárti magyaroknak nevezni.

A KMKSZ-t a hatalompárti magyarok örök ellenzéki vagy ellenzékieskedő csoportosulásként állítják be. Olyanoknak, akikkel nem lehet megegyezni, merthogy mindig a konfliktust keressük mindenkivel. Leginkább a baloldali magyar kormánnyal és a szocdemes ukrán hatalommal. De lám, újabban már a narancssárgákkal sem tudunk kijönni összeférhetetlen természetünk miatt.

Valójában arról van szó, hogy a KMKSZ az itteni magyarok jövőjét csak a közösség véd- és dacszövetségeként való megszervezése által látja biztosítva. A közösség érdekeit tarja célnak, a különböző szövetségek megkötését vagy konfliktusok vállalását pedig eszköznek. A kárpátaljai magyar közösség legalább annyiban hasonlít Nagy-Britanniához, hogy nincsenek állandó barátai, csak érdekei.

A legfőbb ellenvetés ezzel kapcsolatban az. hogy mi, magyarok olyan kevesen vagyunk Ukrajnában, hogy nincs mit erőlködnünk, nevetséges önálló politikai erőként viselkednünk, babszemjankóként a két ország pártóriásaival szemben. Nem is mulasztottak el gúnyolódni rajtunk éveken keresztül, valahányszor, amikor nemet mondtunk az erősebbek tisztességtelen ajánlataira, vagy egyszerűen csak nem engedtünk a zsarolásnak.

A másik oldal éveken keresztül követelt látványos eredményeket (gázbevezetést, útaszfaltozást, nyugdíjemelést, rendelőépítést stb.) az ellenzéki KMKSZ-től abból kiindulva, hogy ők mint a hatalom emberei majd képesek lesznek ezeket produkálni és ezzel kiütni a szervezetet a nyeregből. A féldiktatórikus ukrán hatalom azonban soha nem tudott olyan életszínvonalat biztosítani, ami valóban elfogadottá tette volna a főnökséget. Maradt az elnyomás, a hatalom által nem kontrollált erők kíméletlen kiszorítása. Ennek a nyomásnak kellett volna áldozatul esnie a KMKSZ-nek 2002 után, beszorulva az egyesített szocdemek és a balliberális magyar kormány közé.

Az ún. narancsos forradalom azért érdemli meg a nevét, mert a korábbi hatalmi monolitot szétrepesztette. Lehet, hogy az új hatalom nem sokkal jobb, mint a régi, azonban kétségtelen tény, hogy sokkalta gyengébb. Nem maradt olyan domináns döntéshozó központ, mint amilyen a Medvedcsuk-féle elnöki adminisztráció volt. A közeljövőben nem is alakul ki ilyen. Egyre terjed a káosz, de politikailag pluralizmus van: a különböző erők kölcsönösen sakkban tartják egymást.

Az új helyzetben nem lehet rámutatni Kárpátalján sem egy csoportosulásra, és azt mondani a magyaroknak: ők a hatalom, őket kell szolgálni. Márpedig az UMDSZ enélkül partra vetett hal.

Sokszor vádolják a KMKSZ ("szűk") vezetését, hogy az eltaszítja magától az "intelligenciát". Intelligencia alatt persze a magyar kisfőnöki - állami alkalmazotti, vállalkozói - csoportot értik. A KMKSZ idáig nem az értelmiséggel, hanem azokkal nem tudott zöld ágra vergődni, akik pozíciójuk és habitusuk miatt a transzmisszió szerepét játsszák a hatalom és a magyar társadalom között.

Azt sem amiatt, mert valamilyen osztálygyűlölet élne a magyar nomenklatúra tagjaival szemben a KMKSZ vezetésében. Inkább fordítva. A kárpátaljai ukrán főnökséggel kialakított kapcsolatrendszerüket tarják ezek az emberek többre, mint hogy jóban legyenek néhány nemzeti éhenkórásszal. A régi kapcsolatok az új viszonyok között azonban leértékelődtek, mert nem lehet tudni, ki lesz az igazi főnök.

Az UMDSZ, a magyar nomenklatúra politikai ökle le van vágva a testről, vagy pontosabban elenyészett a test - a régi hatalom -, amelynek a KMKSZ-szel szemben szüksége volt erre a rohamcsapatra. Az UMDSZ elbocsátott légióvá változott.

Vagyis nem teljesen, mert a jelenlegi magyar kormány igényt tart KMKSZ-ellenes szolgálataira. Ameddig hivatalban van. Az UMDSZ-es gárda azonban betonbiztos háttérhez van szokva, nem olyanhoz, amely esetleg nem bírja ki a következő választás földrengéseit.

A remény a választásokig még összetarthatja az UMDSZ maradékait, hátha lesz valamilyen visszarendeződés az ukrajnai választások következtében és megmaradnak a régi szponzorok a magyarországi után. Ez a kutya vacsorája perspektíva azonban már nem elég a tutihoz szokott UMDSZ-es aktíva többségének, ami látszik is az eddigi kampányteljesítményükön.

A politikai változások földcsuszamlása elzárta az UMDSZ-es széles, sima, egyszerű utat, a régi ukrán nomenklatúra oligarchikus elitkiszolgálását. Csak a KMKSZ-es szűk ösvény maradt járható - a magyar közösség véd- és dacszövetségként történő megszervezése -, hogy az helyt tudjon állni a folyton változó politikai környezetben nem éppen jóindulatú partnereivel szemben.

Kovács Miklós