A kárpátaljai magyarság budapesti krónikása

Művészportrék

2006. május 5., 10:00 , 277. szám

Zelei Miklós a hetvenes évek vége óta kitartó és következetes krónikása a kárpátaljai magyarságnak. Cikkeivel az elsők között emlékeztette az anyaországot, hogy a Kárpátok alján is él egy elszakított nemzetrész. Ott volt, amikor a szovjetrendszer megbukott, s a birodalom romjain új állam született ugyanazzal a magyar kisebbséggel. Amikor többedmagával nekiállt a szlovákiai és kárpátaljai magyarok lakta két Szelmenc közötti határ lebontásának, maga is hozzájárult a diktatúra romjainak eltakarításához. Az 1948-ban Kiskunhalason született, de hosszú ideje Budapesten élő írót, újságírót és szerkesztőt annak apropóján faggattuk, hogy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség gondozásában nemrég megjelent kárpátaljai vonatkozású írásainak szerkesztett válogatása A 342-es határkő címmel.

- Ön író, újságíró, szerkesztő egy személyben. Ezen foglalatosságok közül melyik áll a legközelebb a szívéhez?

- Valamennyire mindegyik közel áll hozzám. Ha például a szerkesztésről beszélünk, bevallom, hogy elsősorban kitalálni szeretem a dolgokat, ami viszont a vele járó aprómunkát illeti, nagyon szeretem, ha segít valaki a megvalósításban. Az írással és az újságírással is hasonló a helyzet, azaz kevésbé szeretem azok hétköznapi részét, ami ma már igen gyakran szinte kora reggeltől késő estig tartó tisztviselői munkát jelent.

- Egyik méltatójától származik az észrevétel, hogy írásai gyakorta idézik a múlt század harmincas éveinek szociográfiáit. Sajátjának érzi ezt a dokumentarista, leíró-tényfeltáró stílust, amely egyébként kárpátaljai vonatkozású írásait is jellemzi?

- Valóban közel áll hozzám ez a módszer és stílus, hiszen szinte kamaszkorom óta művelem. Az első próbálkozások nyilván kezdetlegesek voltak. Éppen minap került a kezembe a Békés megyei Népújság néhány száma a hatvanas évek közepéről, s örömmel tapasztaltam, hogy az akkori írásaim között vannak vállalhatók is, tehát véletlenül sikerült rátalálnom a helyes megoldásra. Ez a véletlenszerűség persze természetes, hiszen a mi nemzedékünket senki nem tanította sem a módszerekre, sem az írásra. Annak idején a legjobbakat elűzték, az utánuk következők hallgattak, akik pedig nem hallgattak, azok vagy börtönben voltak, vagy nem volt mit tanulni tőlük, úgyhogy a saját kárunkon tanultuk meg azt a keveset, amit tudunk.

- Fogalmazhatunk úgy, hogy a pártállam idején ez a dokumentarista stílus, a szociográfia bizonyos védelmet jelentett a megalkuvással szemben?

- Nagyon kevés volt az, amit igazán jól lehetett csinálni akkoriban megalkuvás nélkül. Annak idején gyakorta elhangzott, hogy írók, menjetek ki az életbe, de azok a különféle főnökök, akik ezt naponta szajkózták, később mindig a saját szavaikat akarták visszahallani. Ha nem a saját szólamaikat hallották vissza, akkor az a vállalkozás kudarcra volt ítélve. Persze, ha a saját szólamaikat hallották vissza, akkor, ugye, más szempontból megint csak kudarcra ítéltetett a dolog. Jellemző volt például azokra az időkre, hogy a különböző szintű KISZ-bizottságok időnként szociográfiai pályázatokat írtak ki, de ha azokra valóban jó pályaművek érkeztek be, akkor ezek a pályázatok a végén mindig botrányba fulladtak.

- Mi indít egy Budapesten élő értelmiségit arra, hogy Kárpátalja iránt érdeklődjék?

- Kezdjük azzal, hogy nem is tudom, mennyire voltunk mi értelmiségieknek nevezhetők akkoriban, a hetvenes években. Kijártunk ugyan ilyen-olyan iskolákat, de például a magyaron kívül nem nagyon olvastunk-beszéltünk más nyelven, alapvető dolgokat nem tudtunk a világról. Úgyhogy mindenképpen szűkített értelemben kellene használnunk az értelmiség fogalmát ebben az esetben. Ami a Kárpátalja iránti érdeklődésemet illeti, az tulajdonképpen a véletlennek köszönhető. Egyik szegedi tanárom, Ilia Mihály nyitotta fel a szemünket a határon túli kérdésekre. Ő már annak idején olyan könyveket adott a kezünkbe, amelyek csak jóval később váltak szélesebb körben ismertté és népszerűvé e tárgyban. Azt is mondhatnám, általa éreztük meg először, amint "fú ránk a történelem szele". Végül, némileg leegyszerűsítve a dolgot, engem nagyon megfogott, hogy úgy utazhatok ki több szomszédos országba, hogy nem kell nyelvet tanulni...

- Azóta lezárult egy korszak, s javában benne járunk a következőben. Ma miről írna, kivel készítene interjút Kárpátalján?

- Azt hiszem, hogy ma már az egyéni sorsok, utak megörökítése volna nagyon fontos, hiszen kiderült, hogy nekünk, magyaroknak, mint közösségnek, nem kínálkozik túl sok esély ebben a ma körülöttünk alakuló világban. Ebben a helyzetben egyre gyakoribbak az úgynevezett egyéni menekülési, vagy érvényesülési utak, stratégiák, s nagyon érdekes lehet végigkövetni, hogyan realizálódnak ezek.

-solt-