Gondolatok a Világtalálkozó kapcsán

2006. augusztus 25., 10:00 , 293. szám

A Magyar Reformátusok V. Világtalálkozója alkalmából Kárpátaljára érkezett püspök urakat a keresztyénség szerepéről, a református egyházról, a Kárpátalján kialakult helyzetről kérdeztük.

Dr. Bölcskei Gusztáv, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke- Hogyan sikerült a Világtalálkozó megrendezésével megvalósítani az "Épüljetek fel lelki házzá" parancsolatot?

- A helyszínek átölelik az egész Kárpát-medencét. Minden tiszteletem mellett szükséges elmondani, hogy ezt a találkozót nem a Magyar Reformátusok Világszövetsége szervezte és rendezte, hanem a Kárpát-medencei magyar református egyházkerületek. Minden egyházkerület vállalta a maga területén a szervezést. Ehhez a Magyarországi Református Egyház biztosította a fő anyagi támogatást, miután közösen, az egyházkerületek elnökségeivel egyeztetve úgy határoztunk, hogy nem kérünk a kormánytól anyagi támogatást. Mi valóban komolyan vettük és komolyan vesszük, hogy milyen mély tüske mind a mai napig a december 5-i népszavazás a határon túli magyar testvéreink lelkében. Az a meggyőződésem, és ez a mai nap újra csak megerősített abban, hogy a magyarországi politikusok vagy nem akarják, vagy nem tudják átérezni ennek a jelentőségét.

- Milyen hatást gyakorolt ez a Kárpát-medence magyar református közösségére?

- Én biztos vagyok benne, hogy megerősítette az egymással való kapcsolattartásunkat. Hiszen például 2004 ádventjében először szerveztük meg a határon túli magyar lelkészek magyarországi vendégszolgálatát. Sokan azt hitték, hogy egyszerű kampányfogásról van szó. Mi azonban ezt valóban egy református zarándoklatnak tekintjük: tavasszal mi mentünk vissza, és azóta folytatódik. Számtalan testvérgyülekezeti kapcsolat jött létre, illetve intézményi és családi kapcsolatok, ami hihetetlenül fontos a fiatalok és az idősek számára egyaránt, hogy tudatosítsák magukban az együvé tartozást. E gondolat jegyében újra elővettük a 90. zsoltárt, mint idáig mindig a világtalálkozók megszervezésekor, és azt a verset ragadtuk ki belőle, amelyikben Mózes, Isten embere azért könyörög Istenhez, hogy: "Kezeink munkáját tedd maradandóvá." Az a célunk, hogy amit elértünk, az valóban legyen maradandó. A két évforduló is, amelyhez kötődik az idei világtalálkozó, erre kötelez bennünket. Hiszen Bocskai minden magyar protestáns számára kivívta a vallásszabadságot. Mostanában sokat idézett végrendeletében a lelkére kötötte azoknak, akiket esetleg a történelem elszakít egymástól, hogy egymásról el ne feledkezzenek, egymást mindig véreiknek tartsák. 1956 is egyetemes magyar ügy volt: biztos fogódzó, ahová érdemes visszanyúlni. Ahol a mi hitünk szerint Krisztusban nyert szabadságunkat és ebből a szabadságból eredő jogainkat és kötelezettségeinket megéljük. Ezért ez az útvonal: Kolozsvár, Nagyvárad, Péterfalva, aztán a Vajdaságban Bácsfeketehegy, majd Sárospatak, Kassa, és végül a záró alkalom Debrecenben lesz. Hiszem, hogy valóban meg fogunk erősödni nemcsak az ünnepi, hanem a hétköznapi együvé tartozásban is.

- Püspök úr, értesültek-e már Magyarországon a Kárpátaljai Református Egyházon belül elindult folyamatról, amelynek következtében már több lelkész is kivált az egyházból?

- Nemcsak hallottunk róla, hanem ezelőtt néhány hónappal, amikor az első jelek mutatkoztak arra, hogy ilyen gondok vannak, akkor a magyarországi református püspökök és főgondnokok közösen látogatást tettek itt, Beregszászon, találkoztunk lelkipásztorokkal, az egyházkerület vezetőivel, és megpróbáltunk egyfajta közvetítő szerepet játszani. Ez azért is érint minket fájdalmasan, mert az egyik kiváltója ennek a folyamatnak egy korábban a Magyarországi Református Egyház kötelékében szolgált lelkész. A magyar református egyházban a reformáció óta - és ez nagyon nagy ritkaság a reformátusok világában - soha nem volt még olyan szakadás, amelyiket ne a történelem, ne külső körülmények kényszerítettek volna ki. Tehát mindig meg tudták találni a megoldást arra, hogy különböző nézetek egymással mégiscsak össze tudjanak simulni. Én azt remélem, hogy ebből a folyamatból a kárpátaljai magyar reformátusság, ha fájdalmasan is, de megerősödve kerülhet ki, és ehhez a mi részünkről változatlanul minden lelki és egyéb segítséget meg tud kapni.

Abban a kérdésben, amelyik minket is közvetlenül érintett - a női lelkészség kérdése -, eltérő véleménnyel vagyunk. Ezt kifejezésre is juttattuk, különösen azt a módot, ahogy itt ezt a döntést - véleményünk szerint - elhamarkodottan meghozták. Úgy tűnik, hogy van készség és van ígéret: újragondolják majd ezt a kérdést, hogy mindenki számára emberséges, megnyugtató megoldás szülessen.

- Püspök úr mit üzen a Kárpátalja olvasóinak?

- Van egy olyan kép a Bibliában, amikor Mózes fent áll a hegyen, imádkozik, lent pedig Józsué küzd az ellenséggel. Mást csinál az egyik, mást csinál a másik, de látótávolságban vannak egymástól. Tehát tudnunk kell egymásról, látnunk kell egymást, és kinek-kinek a maga helyén azt tenni, amit az Isten rábízott. Én azt hiszem, hogy Kárpátalján van olyan örökség, amelyet meg kell őrizni az itt élőknek. Nekünk pedig az a felelősségünk, hogy ebben a magunk részét tudjuk teljesíteni.

D. Dr. Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspöke

- Püspök úr prédikációjában hangsúlyozta, hogy a Bibliában 365-ször van leírva, hogy Ne félj! Miért éppen ezt az üzenetet tartja fontosnak?

- A Csíki-medence bejáratánál van egy nagy mészköves sziklahegy, az Öcsém. Úgy látszik, hogy azt semmi sem tudná szétrombolni. De nagy esők idején belefolyik a víz, és belülről szétolvasztja, szétrobbantja. Lehullnak a nagy szikladarabok, amelyeket nem lehetett volna szétágyúzni. Olyan a félelem, mint a sziklahegybe beszivárgó esővíz: szétbontja a lelkünk ellenállását. Ezért írja a Szentírás, hogy aki hisz, nem fut, aki hisz, az nem fél. A félelem elveszi az erőnket, megaláz, megszégyenít, összetör, elveszi az egyéniségünket, a jövőképünket. Krisztus megszabadít a félelemtől. Ezt kell nekünk ismét megtalálnunk az egyházunkban, de a nemzetünkben is az egyházon keresztül, hogy ne legyen félelem az életünkben. "Ne félj, mert én veled vagyok." Ezt így el kellene mondani reggel-este magunknak, és imádkozni, hogy Istenem, el ne felejtsem. Akkor más lenne az életünk, hiszen gyáva népnek nincs hazája. De Krisztusban hívő, félelmet félretevő népnek hazája van.

- Bemutatná az Erdélyi Református Egyházat?

- Erdélyben az anyaszentegyház tartott meg bennünket, mint ahogy sok más helyen is. Népegyház vagyunk, ami azt jelenti, hogy nem jár mindenki templomba, de szinte kivétel nélkül mindenki az egyházban van és mindenkinek van hite, ragaszkodása Istenhez. Részben azért is maradhattunk ilyen egységesek, mert minket nem érinthetett a liberális teológiai gondolkodás. Nekünk harcolnunk kellett a szegénységünkben, az elnyomottságunkban az életért, és ezért az élet forrását Jézus Krisztusnál találtuk meg.

- Miben hasonlít és miben különbözik az erdélyi és a kárpátaljai református közösség?

- Úgy gondolom, az Erdélyi Fejedelemség hagyománya mind a kettőben benne van, és mindkettőre jellemző az egészséges evangéliumi gondolkozás. Az első világháború előtt azt írta Ady egyik versében: "Nekem egyforma, az én fülemnek, Ha kéj liheg vagy kín hörög, Vér csurran vagy arany csörög./Én tudom, állom, hogy ez: a Minden S hogy minden egyéb hasztalan: Vér és arany, vér és arany." De Trianon után Reményik már azt írta Erdélyben: "Sápadt az arany, csak az Isten s a lelkünk van velünk. Nem maradt egyebünk." Ez az erdélyi lélek, és ezt fedezte fel Erdély: Istent és a lelkünket. Én azt gondolom, hogy ezt Kárpátalja is felfedezte, és ezt felejti el sajnos Magyarország. A magyar országrészben ismét a vér és az arany, meg a szórakozás a fontos. Ezért kell sokat imádkozunk Magyarországért, és össze kell fognunk azzal a másfél millióval, akik a népszavazás alkalmával minden hazug propaganda ellenére mégis mellénk álltak, és vállalták velünk a testvériséget. Úgy gondolom, hogy általában a magyar nemzetünket az egyház tudja megmenteni, az egyházból kell kiinduljon az a lelkiség, amely át tudja formálni az elromlott közgondolkodást, és meg tudja fordítani Magyarországot is.

- Püspök úr hogyan értékeli a Kárpátaljai Református Egyházon belül elindult folyamatot?

- Nagyon fájdalmasan érintett, és nagyon sokat imádkoztam Kárpátaljáért. Úgy gondolom, hogy ezt a téves hitbeli gőg is produkálta. Az anyaszentegyház nyilván nem lehet tökéletes, nincs olyan közösség, amely tökéletes lenne. Jézus Krisztus tizenkettőt választott és mégis azt mondta: nem én választottalak ki titeket, és egy ördög közöttetek. Ugye ott is volt egy Júdás. Az anyaszentegyház sem tökéletes, de mégis csodálatos közösség, mert az Jézus Krisztus földi teste. Hol van Jézus Krisztus? Az igehirdetésben, a lelkipásztor hitében, a presbiterek szolgálatában, a templomba járók és a templomba nem járók életében. Nem tudjuk megfogni, hol van, mint ahogy a saját testünkben sem tudjuk megfogni, hogy hol van a szeretet vagy a lélek, de ott van. Az egyházat Jézus Krisztus védi és őrzi, nem szabad összetörni. Az mondta Pál apostol is, amikor ilyen villongások voltak Korintusban, hogy: "Nem tudjátok-é, hogy ti az Isten temploma vagytok, és megbünteti azt az Isten, aki megrontja az Isten templomát?" A gyülekezet az Isten temploma, szolgálni kell érte, imádkozni kell érte, sírni kell érte, örülni kell neki, de nem szabad szétszakítani.

- Tehát nem szerencsés az, ha létrehozunk a népegyházból egy kisebb hitvalló egyházat?

- Nem szerencsés. Az, aki kisebb hitvalló egyházat hoz létre, vetés nélkül akar aratni. Összeszedi az érett búzakalászokat, és nem törődik azzal, hogy vetni is kell, meg gaz is van, amit ki kell gyomlálni. Ott van például a konfirmáció kérdése: felvetették, hogy később kell legyen a konfirmáció, 18 éves kor után. Csakhogy ha én a gyermekeket nem fogom meg és nem vetem el a lelkükbe az Igét, akkor 18 éves korban már hiába keresem, amikor elvitte a világ. Tehát nem jó az, ha én csak ítélkezek és válogatok az egyházban, lenézek másokat és kiválasztom, amit én gondolok jónak. Ebben nincs bölcsesség, ebben van egy bizonyos hitbéli gőg. Szolgálni kell, és imádkozni, mert az egész népünket bízta ránk Isten.

A börtönben nagyon sok emberrel találkoztam annak idején. Egy nagyon kedves öreg lelkipásztor is ott volt, aki már a negyvenes években is ehhez a most ismét felszínre került vallási irányzathoz tartozott. Nagy örömmel írta be egymás után a bibliájába, hogy Kis Péter megtért, Nagy János megtért, és a dátumot. Aztán jöttek a nehéz idők, akkor sírva húzta ki, hogy Kis Péter se tért meg, Nagy János se tért meg, és észrevette, hogy olyanok, akik nem hangoztatták, hogy megtértek, azok kiálltak az egyház és az evangélium mellett. Tehát Isten nem az ítéletet bízta ránk, hanem a szeretetet és a szolgálatot. Azért van úgy a Bibliába, hogy ha olyan hitem is van, hogy hegyeket mozdíthatok el a helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. Azokat az embereket, akikről kiviláglik, hogy bűnösök, elsősorban nem lenézni kell, hanem sajnálni. A lelkipásztor az orvos kell legyen. Ha egy orvoshoz eljön egy influenzás ember és az tüsszög, akkor az orvos összeszidja, hogy hogyan mer tüsszögni? Nem! Orvosságot ad neki.

A lelkipásztornak sem szidnia kell a többieket, orvosságot kell adnia, gyógyítania kell. Ki kell sugározni, továbbadni Krisztus szeretetét.

A világtalálkozó is azt sugározza, hogy széttaposott bennünket a történelem negyvenhárom országba, és mégis egyek vagyunk. Éppen az a csodálatos a mi magyar református egyházunkban, hogy eddig még nem szakadt szét. Ezért is hibásak azok, akik szét akarják szakítani. Hollandiában már van vagy tizennégy fajta református egyház, és egyik a másik ellen fordul. Bennünket széttapostak, és a lelkünk mégis egy maradt, ez a bizonyítéka annak, hogy Krisztus mellett maradtunk.

Dr. Erdélyi Géza, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke

- Hány lelket számlál a szlovákiai református egyház?

- A mi református egyházunk 110 ezer lelket számlál, ebből körülbelül 100 000 a magyar és 10 000 a szlovák ajkú. Már a magyar református egyház megalakulása idején is volt egy kis szlovák csoport keleten a Rákóczi-birtokokon. Viszont később, a szlovákosítás következtében, a magyar iskolák bezárása miatt mindig volt asszimiláció. Emiatt vannak ma szlovák anyanyelvű református gyülekezetek Kelet-Szlovákiában. Ott szlovák nyelven folyik minden, én is tartok szlovák nyelvű istentiszteleteket, ha odalátogatok, mert ugyanúgy gondozom őket, mint a magyar ajkúakat. Tehát egyházi alapon semmiféle diszkrimináció nincs. Jó példával szeretnénk szolgálni az államiaknak, akik nem nagyon fogékonyak erre.

Persze a két kis szlovák egyházmegyénkben is vannak magyarok, ahol lehet, ott velük magyarul érintkezem, ez szintén magától értetődő.

- Az V. Világtalálkozó mennyiben szolgálta az elszakított országrészek magyarságának erősítését?

- Egészen bizonyos, hogy szolgálta, és nem kis mértékben. Ezt először minden konkrétumtól eltekintve most abban is le lehet mérni, hogy amikor szóba került, hogy ismét lesz világtalálkozó, nem a lelkészek voltak, akik először megmozdultak, hanem a hívek, az egyháztagok. Táguló világ ez, a mi találkozónk sem csak a Kárpát-medencét öleli át, hiszen itt vannak a tengerentúliak is.

- Mi az apropója annak, hogy a Világtalálkozó egyik rendezvényének helyszíne Kassa?

- Fontos színhely Kassa, hiszen Bocskai felkelésének a fővárosa volt. A második végrendeletét is ott írta, azt a gyönyörű végrendeletet, amelyben egységre és egymás vállalására szólította fel Magyarország népeit és Erdélyt. Azonkívül Rákóczi emlékét is őrzi ez a felvidéki város. A templom mögötti Rodostó-udvarban idén állították fel az életnagyságot meghaladó Rákóczi-szobrot. 2006-ban tehát Bocskai, Rákóczi és 1956 emlékéhez visszatérni Kassán - ennek megvan a nagyon komoly üzenete.

- Beszédében az egységet hangsúlyozta az imént. Napjainkban a református egyházak egysége milyennek mondható?

- Küzdelmesnek - ha szép szót akarok használni. Nem teljesen igaz, hogy magyar átok a széthúzás, van másoknál is. Nálunk felnagyítva van jelen, mert ezt hangsúlyozzák; az összefogást kevésbé emlegetik, talán nem is véletlenül van így. Persze mindig voltak és most is vannak olyanok, akik az összetartásnak nem kedveznek, sőt most már egyre világosabban látható, hogy akadnak olyanok is, ahol programszerűen teszik, és nem a kívülállók, hanem nemzetbeliek. Ezekkel szembe kell nézni, velük meg kell küzdeni. Én azt mondom, nagyon komolyan kell venni, de túl sok időt elfecsérelni a szirénhangokra nem szabad. Tapasztalatból mondom, legjobban akkor tesszük a dolgunkat, ha valóban a dolgunkat tesszük, és a mellékzörejekre, akármilyen kellemetlenek, néha megalázóak, nem kell olyan nagyon odafigyelni, hiszen ha van cél, akkor az a fontos: azt látni és elérése érdekében cselekedni, nem pedig elhárító és védekező akciókra pazarolni az erőnket.

Badó Zsolt