2006. november 3.

2006. november 3., 09:00 , 303. szám

Akik bíznak az Úrban, olyanok, mint a Sion hegye, mely meg nem inog, örökké megáll. Jeruzsálemet hegyek veszik körül, az Úr pedig körülveszi az ő népét, mostantól fogva mindörökké. Zsolt. 125: 1-2.

Szinte mindennapi beszéd tárgya, hogy menynyire más a mi világunk, mint eleink világa volt. Vonatkozik ez a hitre is, s a mi sokat szenvedett, árva magyar, kárpátaljai református egyházunk életére. Nem olyan, mint volt. Kihaltak öreg lelkipásztoraink, akikre mi fiatalok és a gyülekezet támaszkodhattunk, tanulhattunk tőlük egyenességet, becsületet, egyházunkhoz szilárd ragaszkodást, s hallhattunk tőlük ízes magyar református prédikációkat. Sokat megéltek, sok tapasztalatot gyűjtöttek.

Térjünk vissza a régiekhez! Ezért szeretem különösen a zsoltárokat. Valaki ott van mögöttük, akit az élmény termékenyített meg s élőként hatnak ma is. Ez cseng ki az idézett két zsoltárversből is.

1. A Zsoltáros bízik Istenben, ez a bizalom kötötte oda életét az Úrhoz, ez tartotta meg egész népét a szorongattatásnak minden idejében. Közösségi, gyülekezeti életünknek gyöngesége, nyomorúsága, bűne az, hogy kiveszett a bizalom a hitünkből, és egymás iránt is. Nagyon hasonlít közösségi életünk a világ életéhez. Ellenben: ,,Akik bíznak az Úr Istenben, Nagy hiedelemmel, Azok nem vesznek el Semmi némű veszedelemben. Mint a Sion hegye megállnak, Nem ingadoznak."

2. A Zsoltáros hitében úgy veszi körül őt és népét az Úr ölelő karja, mint Jeruzsálemet a hegyek. Ebben az égi ölelő karban, mely megtestesült Jézus Krisztusban, ott vagyunk mindnyájan. Az Úr karja nem megoszt és nem szétszakít, hanem egybeköt és atyai szívére szorít. Ez lesz a legnagyobb védettségünk és örök megmaradásunk.

Józan Lajos