Demjén Ferenc: egy volt barkaszói tüzér

2007. május 11., 10:00 , 330. szám
Demjén Ferenc: Két Tűzkeresztet is kaptam

Barkaszón él a 90 éves Demjén Ferenc, aki hadköteles fiatalemberként engedelmeskedve a behívó parancsnak, hazája védelmében vett részt a második világháborúban. Szolgált a gyalogság és a tüzérség kötelékében egyaránt, többször is farkasszemet nézett a halállal. Az alábbiakban ezen eseményekre emlékezik.

-Hogyan kezdődött Feri bácsi katonaélete?

-A vasútnál dolgoztam szülőfalumban, Barkaszón, 1942-ben, 25 éves koromban megnősültem. Nem sokkal ezután, 1943 júliusában jött a behívó parancs a Magyar Királyi Honvédségbe. Július 16-án vonultam be egy gyalogsági századhoz Nyírbátorba, ahol kiképzést kaptunk gyalogsági harcászatból, géppuskásként szolgáltam az egységben. Hamarosan jött a felvonulási parancs a Kárpátok előterébe, Deljatinba, ahol a partizánok által fenyegetett, az utánpótlás szempontjából létfontosságú vasútvonalak védelmére osztottak be bennünket. Kétféle partizán volt akkor Ukrajnában: kommunista szimpatizáns, ún. vörös partizánok és nacionalista, ún. zöld partizánok, akik a független Ukrajnáért harcoltak. Szinte minden szerelvényt felrobbantottak, akit elfogtak, agyonlőtték. Istenem, de sok bajtársamat elvesztettem itt!

Egy idő után Moldáviába vezényeltek bennünket. 1944 tavaszán partizánvadászatra osztottak be bennünket. Az egységparancsnokunk egy Capdebo nevű román nemzetiségű alezredes volt. Az erdőkben többször is elhagyott partizántanyákra bukkantunk, a rejtekhelyek előtt még égett a tűz, tehát nem sokkal előttünk hagyhatták el. Egy idő után a legénység gyanakodni kezdett, hogy az alezredes szimpatizál a partizánokkal. Megfigyeltük ugyanis, hogy minden egyes bevetés előtt az erdőszélen jó félórás beszédeket tartott nekünk, s ezekben olyanokat is mondott, hogy az elfogott partizánokat ne bántsuk. Ez a félóra pedig szerintem elég volt arra, hogy valaki figyelmeztesse a partizánokat.

Az igazság mindenesetre sohasem derült ki, ugyanis ismét visszavezényeltek bennünket Ukrajnába. Tarnopolnál és Sepetovkánál kerültünk bevetésre. Itt aztán megint nyüzsögtek a partizánok, nem volt egy perc nyugalmunk sem. Egy nap jött egy német százados, aki kiválasztott 36 embert, köztük engem is. Jamnára vittek minket, ahol két hónap alatt tüzérségi kiképzést kaptunk.

-Mi történt a kiképzés alatt?

-Megtanultuk a löveget szétszedni és összerakni, távolság és sebesség kiszámítása esetén a mozgó célpontokat bemérni stb. Megtanultunk bánni a tüzérségi lőszerekkel: volt harckocsi ellen tankelhárító, gyalogság ellen repeszgránátunk, valamint egy olyan speciális tapadóakna, ami a tank páncéljára tapadva azt később felrobbantotta.

A kiképzés után tüzérek lettünk, 12 ember szolgált egy lövegnél. Sokszor forgott veszélyben az életünk, mivel ellenséges támadás, áttörés esetén gyakran minket küldtek ki páncélelhárításra, útlezárásra stb. A taktika ilyenkor a következő volt: lehetőség szerint a löveget beásni úgy, hogy minél kisebb célpontot nyújtson az ellenségnek, majd pedig lombokkal stb. álcázni, de a túlélés szempontjából a legfontosabb az álcázás volt.

-Hol harcolt a továbbiakban?

-Harcoltunk Ukrajnában, majd Lengyelországban, itt kaptuk a parancsot, hogy települjünk át Bustyaházára. Olyan híreket kaptunk, hogy leszerelnek bennünket. Megörültünk, de jött az újabb parancs: bevagonírozni, megyünk az anyaország védelmére. Magyarországon is rengeteg volt a partizán. Ezek Jugoszláviából beszivárgott, magyarul is beszélő Tito-féle partizánok voltak. Gyakran a magyar hadsereg egyenruhájába bújtak, nem lehetett tudni, ki kicsoda, így sűrűn ellenőriztek bennünket.

Makó környékén kerültünk bevetésre, itt húzódott akkor a trianoni határ. Mivel nagy volt a tiszthiány, parancsnoknak egy bunyevác törzsőrmestert osztottak be hozzánk. Ez aztán biztos gyorstalpalóval végezte el a hadiakadémiát, mert hogy fronttapasztalata nem volt, az biztos! A löveget nyílt terepre, egy tarlóföldre állíttatta be, ahol nem volt se bokor, se fa, ami az álcázást megkönnyítette volna. Tudtuk, hogy ez nagy hiba, de nem szólhattunk semmit, mert parancsmegtagadásért kivégzés járt.

Egy nap hirtelen három német repülőgép jelent meg a légtérben. Mi is, meg a tőlünk nem messze települt aknavetősök is jól látták a gépeket, de mivel a mieinknek hittük őket, senki nem rejtőzött. Ez volt a baj, mert utólag kiderült, hogy szovjet pilóták ültek a gépekben, hadicsel volt az egész. Több hullámban bombázni kezdték az aknavetősöket. Senki sem élte túl. Aztán minket kezdtek támadni. Rohanni kezdtem egy közeli kukoricaföld felé egy beregújfalui bajtársammal. Nem sokkal később a gépek szétbombázták a löveget és a tüzérségi vontatót a legénység még ottmaradt 10 tagjával együtt. A légitámadást követően a román területről szárazföldön is megindult a támadás. Légnyomást kaptam, elvesztettem egy időre az eszméletemet is, csak később tértem magamhoz. Nagy nehezen sikerült eljutni a mieinkhez a társammal.

Az utolsó bevetésünk ezzel a bajtársammal Dunaföldváron volt.

-Hogyan érkezett haza?

-1944 decemberében indultunk haza Kárpátaljára. Útközben megtudtuk, hogy összeszedik a magyar férfiakat 18-50 éves korig, ezért mellékutakon mentünk tovább. December 14-én érkeztem haza. Mivel a behívásom előtt a vasútnál dolgoztam, jelentkeztem a pályamesternél, Füzér Mihálynál, aki elvitt magával Csapra a vasúti helyreállítási munkálatokra.

A háború alatti frontszolgálatomért két Tűzkeresztet is kaptam, ezek azonban benne voltak a kenyérzsákomban a zsoldkönyvemmel együtt és elégtek Szegeden egy támadásnál. De amiket átéltem, azokra örökre emlékezni fogok. Jelenleg nyugdíjasként élek, s erőmhöz mérten gazdálkodom...

Fischer Zsolt