A jó kaszást mindig megbecsülik

Itt a nyár, eljött a szénakaszálás ideje, amely mindig a férfiember rátermettségének, ügyességének volt az egyik fokmérője vidéken. A mezőgazdaság technikai fejlődése előtt nemcsak a szénát, hanem a búzát, a kendert is kézi erővel aratták le, s ekkor bizonyíthatta ügyességét, munkabírását az ember. Régen más volt a kaszálás hangulata is: a család férfitagjai a barátokkal, szomszédokkal összefogtak, hogy egymást ki- és megsegítve közös erővel végezzék el a munkát. Amelyik család a háztáji gazdaságban állatokat tartott, az általában rendelkezett saját kaszálóval is. Kaszálás idején alapozták meg azt a takarmánymennyiséget, amiből kiteleltettek egy-két-három tehénkét, s így jövedelemhez juthattak a tejtermékekből a közeli városok piacain.

Így történt a kaszálás az én családomban is. Édesapám és a nagybátyáim távolabbi férfirokonokkal, barátokkal, szomszédokkal kiegészülve komplett kaszásbrigádot alkottak. Közösen jártak kaszálni egymás kaszálóira. A miénk Kisgejőc határában, a Latorca folyó árterületén volt, egy rendkívül bokros területen, amelyet először meg kellett tisztítani a letört faágaktól, fiatal bokroktól. Ezek a területek amolyan "szóbeli" határokkal rendelkeztek, mindenki annyit kaszált, amennyit "felfogott". A mi területünk határait a folyó, a töltés, valamint két nagy bozótos képezte. Ezt a területet egyszerre csak nagyobb létszámú csoporttal lehetett "levágni" minimális idő alatt (ugyanis bármikor jöhetett kedvezőtlen időjárás, ami tönkretette volna a szénát), ezért volt jó a családi összefogás. Egy ilyen alkalom nagyon megmaradt az emlékezetemben. Még kisfiú voltam, s édesapámék a kaszáláshoz készülődtek. A testvérekkel, rokonokkal megbeszélték az időpontot, de az volt a legérdekesebb, hogy az Ungváron élő rokonunk, a "sárgalábú sógor" (ő nevezte magát így) is felajánlotta a segítségét. Nagyon kíváncsi voltam arra, vajon egy városi megállja-e a helyét ebben a munkában. Az indulás időpontja a megbeszélt napon hajnali három óra volt. A csapat összeszedelőzködött, s kiment a kaszálóra. Mi, az otthon maradottak csak később csatlakoztunk hozzájuk, amikor kivittük a reggelit és az ebédnek szánt elemózsiát. Az öcsémmel fogadkoztunk, hogy mi is beállunk kaszálni, így édesapám tanítgatni kezdett bennünket: hogy kell fogni a kaszát, mire ügyeljünk, hogyan tartsuk a kezünket, miként kell suhintani, hogy a lehető legkönnyebben "dolgozzon a szerszám". A kaszaél fenésének is megvan a maga fortélya, nem lehet csak úgy "simogatni" a fenőkővel, hanem ahogy édesapám tanította: "alulról ráhúzol, fentről lesimítod". Amíg mi próbálkoztunk, apánk fél szemmel ügyelt ránk, mi pedig a többieket lestük, s figyeltük mozdulataikat. Azt rögtön megállapíthattam, hogy nem az erő számít ebben a munkában, hanem sokkal inkább a technika. Az a bizonyos "sapkatartó módszer", vagyis amikor a kaszálni tanuló egyénnek egy sapkát vagy egy fűcsomót dugnak a kaszanyelet tartó kéz hónalja alá (s azzal a szóval bocsátanak útra: "ki ne essen ez onnan, úgy csináld!"), arra szolgál, hogy a kezdő elsajátítsa az energiatakarékos technikát. Persze lehet másként is kaszálni, de az már nem kis erőbe kerül, s nagyon hamar kifárad az ember. Én akkor úgy vettem észre, hogy az ungvári rokon az utóbbit alkalmazta, becsületére legyen mondva, vágta a füvet keményen, amíg bírta, de az ereje elfogyott, s "forró a kasza" felkiáltással vízhordással töltötte ki gyakori pihenéseit. Hogy befejezzem a történetet, az időjárás a kegyeibe fogadott minket, s ragyogó időben sikerült lekaszálni a területet.

Egy apa, aki látta maga mellett a fiait dolgozni, nem is vágyott nagyobb elismerésére, mint arra, ha más férfiak megdicsérték azok kaszálási tudományát, hiszen ezzel az ő munkáját is értékelték. Egy jó kaszást pedig mindig elismertek, megbecsültek. -

snicer-