Halálmérkőzés: egy legenda vége

Sport és történelem

2007. augusztus 31., 10:00 , 346. szám

Az 1942. augusztus 9-i úgynevezett halálmérkőzés legendája a szovjet propagandagépezet egyik legmakacsabb szüleményének bizonyult. A számtalan cáfolat ellenére sokan máig hisznek abban, hogy a Dinamo Kijev egykori labdarúgói megmérkőztek a megszállók csapatával, s mivel győztek, kivégezték őket. A halálcsapat ugyanakkor magyar együttesek ellen is pályára lépett.

Először, még 1943 novemberében, a Kijevszkaja Pravda közölte a hírt, hogy a megszállók agyonlőtték azokat az ukrán labdarúgókat, akik 1942. augusztus 9-én le merték győzni a németeket. A szovjet propagandának természetesen kapóra jött egy újabb legenda a hős szovjet emberekről, akik életüket áldozták a hazáért. Az eset nyomán Lev Kasszil szovjet író találta ki a halálmérkőzés kifejezést, s a történet az évek során egyre csak gyarapodott és színesedett, mígnem a szovjet sportlegendák egyikévé "nemesedett".

A történetet felkapták a központi szovjet lapok is, s az újságírók ugyancsak szabadjára engedték a fantáziájukat. Néhány héttel később már úgy szólt a mese, hogy a koncentrációs tábor parancsnoka, ahol a labdarúgókat állítólag fogva tartották, a mérkőzés előtt nyomatékosan figyelmeztette a dinamósokat, hogy mindenképpen a német csapatnak kell győznie, majd a németek számára szégyenletes vereséget követő kivégzéskor az egyik játékos hitet tett a szovjet eszmék és Sztálin feltétlen győzelme mellett.

Már ekkor felmerült a gondolat, hogy emlékművet kellene állítani a hős labdarúgóknak, 1946-ban pedig filmforgatókönyvet írt a történetből Alekszandr Borscsagovszkij Halálmérkőzés címmel. A történetnek ebben a változatában már a mérkőzés közönségét is kivégezték a német katonák. A legenda 1957-re nyerte el végleges alakját, ekkor jelent meg ugyanis Az utolsó összecsapás címmel Pjotr Szeverov és Naum Halevszkij novellája. A szerzők annyira élethűen ötvözték a tragikus történetvezetést a legenda addigi anyagával és saját írói fantáziájukkal, hogy a Moszkvában 150 ezer példányban kiadott művet hosszú éveken keresztül a történtek dokumentarista feldolgozásaként kezelték.

Húsz évvel a mérkőzés után a szovjet vezetés elhatározta, hogy kitünteti a nevezetes összecsapás résztvevőit; igaz, végül csak azok kaptak érdemérmet, akik nem élték túl a koncentrációs tábort. 1971-ben emlékművet emeltek az összecsapáson pályára lépett labdarúgók tiszteletére a Dinamo stadionban, 1981-ben pedig a kijevi Start stadion bejáratánál - itt játszották le az ominózus mérkőzést - szintén emlékművet avattak: a henger alakú talapzaton egy labdarúgó bronzba öntött alakja látható, lábánál a lehanyatló horogkeresztes sassal.

A legenda olyannyira népszerű lett nyugaton is, hogy a német ügyészség nyomozásba kezdett az eset kapcsán, amelyet csak 2005-ben zártak le véglegesen, miután nem igazolódott be, hogy a futballistákat az elvesztett mérkőzés miatt kivégezték volna.

A rendszerváltást követően hamar kiderült a történészek révén, hogy a legendában a mérkőzés puszta tényét kivéve szinte minden kitaláció. Valójában az egykori dinamós játékosok a helyi Sztart nevű csapat színeiben játszottak, amely a jobbára a légvédelmi alakulatok katonáiból toborzott Flakelf nevű német együttessel csapott össze. (Tehát még az sem felelt meg a valóságnak, hogy valamiféle elitcsapattal kellett volna megmérkőzniük, amely a német felsőbbrendűséget lett volna hivatott megtestesíteni a pályán.)

Ráadásul nem egy, hanem két mérkőzést játszottak: 1942. augusztus 6-án 5-1 arányban győztek a kijeviek, míg a tulajdonképpeni augusztus 9-i összecsapáson 5-3 volt a végeredmény, ugyancsak az ő javukra. Ezenkívül, a Flakelf elleni játékig további öt mérkőzést játszott már a rögtönzött ukrán együttes, s valamennyit megnyerte.

A mérkőzések kezdeményezői, tehát a kihívók az ukrán labdarúgók voltak, azaz ugyancsak kitaláció a szovjet legenda, hogy a megszállók kényszerítették volna játékra a dinamósokat. Egy kortárs szerint a Sztartnak kezdetben nem engedték meg, hogy német csapat ellen játsszon, így előbb ukrán, majd pedig magyar együttesek ellen lépett pályára. (Igen hiányos ismereteink szerint a magyar csapatot a kijevi helyőrség katonáiból toborozhatták.)

Minden alapot nélkülöznek azok a mendemondák is, miszerint a mérkőzés rendkívül durva volt, a Sztart játékosait több ízben is eszméletre kellett téríteni, s különösen kijutott a durvaságból a kapus Truszkevicsnek. Tanúk és résztvevők egyaránt arról számolnak be, hogy a találkozók baráti légkörben zajlottak. Vlagyimir Nogacsevszkij, a mérkőzesek egyik résztvevője egyetlen esetre emlékszik, amikor egy német játékos durván meglökte ellenfelét, de a szabálytalankodót azonnal ki is állították.

A mérkőzést követően nemhogy nem lőtték agyon a csapatot a németek, de még csak le sem tartóztattak senkit. A játék után közös fotó készült a két együttes játékosairól. Egy Dinamo-szurkoló a Szovjetunió széthullása után sokáig titokban tartotta a felvétel létezését, mivel úgy érezte, az ellentmond mindennek, amiben oly sokáig hittek. Végül nemrég a Kijevszkije Vedomosztyi című lapban jelent meg a csoportkép. (Lásd felvételünket.)

Más visszaemlékezések szerint a dinamósok jót mulattak az augusztus 9-i meccs után. Betértek egy ivóba, ahol koccintottak a győzelemre, s be is haraptak. Az egyik szurkoló szerezte a házipálinkát, ami felett sokáig elüldögéltek, beszélgettek.

Azokat a labdarúgókat, akik a háború előtt a Dinamo Kijev együttesében játszottak, végül augusztus 18-án tartóztatták le, s küldték lágerbe, azt követően, hogy két nappal korábban 8-0 arányban legyőzték az ukrán nacionalisták Ruh elnevezésű csapatát. Meg nem erősített feltételezések szerint egy e csapathoz közel álló személy jelenthette a német hatóságoknak, hogy az egykori Dinamo-játékosok a szovjet sportot propagálják, és szerinte sportemberhez méltatlan életet élnek. A lágerbe került labdarúgók közül négyen vesztették életüket. Egyiküket az NKVD ügynökeként kínozták halálra, hármukat pedig az esettől függetlenül, túszokként végezték ki később. (Kárpátalja/Korreszpondent/kv.com.ua)