Hrabár Gyula több tízezer kilométeres útja

Galíciától Triesztig a fél világ megkerülésével

2007. szeptember 14., 10:00 , 348. szám
Tiszttársaival a galíciai fronton

Kevés embernek adatik meg, hogy világ körüli utat tehessen. Hrabár Gyula ezen személyek sorába tartozott, igaz, nem önszántából: az első világháború után 40 hónap hadifogságból szabadulva Ázsia és Afrika érintésével került haza szeretteihez. Az azóta már elhunyt férfi élete más szempontból is jelentős: három érán keresztül volt bankigazgató Beregszászban. Az alábbiakban Hrabár Tamás görög katolikus lelkipásztor meséli el lapunknak édesapja életének főbb mozzanatait emlékei, elbeszélései, fényképei alapján.

Édesapám mindig büszke volt ősi eredetű családjára. A Hrabár család nevével már 1213-ban találkozhatunk levéltári okmányokban. Második honalapítónk, IV. Béla magyar király egyik ősünket, Johannes Hrabart Mezőkaszonyba helytartónak nevezte ki. A család birtokai Nagymuzsaly, Bene és Halábor környékén terültek el. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Halábor településnevének ukrán neve: Hrabarovo.

Apám eme ősi család sarjaként 1897. április 28-án született Alsóvereckén. Apja iskolaigazgatóként tevékenykedett a településen. Egy idő után áthelyezték Munkács-Váraljára, ahol hasonló pozíciót töltött be. Ide családját is magával vitte. Édesapám itt végezte iskoláit, többek között kereskedelmi akadémiára is járt. 1915 júliusában, 18 éves korában behívták az osztrák-magyar hadseregbe. Egysége a keleti fronton, Galíciában került bevetésre, ahol vitézül harcolt: egy szuronyrohamkor megsebesült a kezén, a seb nyomát élete végéig viselte. Felgyógyulása után ismét a lövészárokba került. Harctéri érdemeiért kitüntették a II. osztályú ezüst vitézségi éremmel és a Károly-csapatkereszttel. Később tiszti iskolába küldték Budapestre. IV. Károly király 1916. november 21-i megkoronázásán a főváros tisztjelöltjeivel együtt rendfenntartásra voltak kivezényelve, így tanúja volt az ünnepi eseménynek.

Tisztté avatása után immár hadnagyi fokozattal visszakerült a keleti frontra, ahol 1917-ben fogságba esett. Oroszország belsejébe vitték. Ufában édesapám találkozott a bátyjával, Emillel, aki a polgári életben igazgató és pedagógus volt Nagyszőlősön. Innen továbbvitték őket végső úticéljuk, a Krasznojarszk melletti Krasznaja Recskán tisztek számára kialakított barakktáborba. A fogolytábor egy erdei tisztás közepén terült el, több ezer tiszt volt itt elhelyezve.

Édesapámnak tiszti rangjából kifolyólag tiszttársaival együtt nem kellett dolgoznia, mégsem tétlenkedtek. A nyelvekben járatosabb tisztek például eszperantó kört szerveztek azoknak, akiket ez érdekelt. Sokan sajátították el ekkor tökéletesen a német és az orosz nyelvet. Sportoltak is a tábor sportpályáján: futballoztak, atletizáltak stb. A fontosabb magyar nemzeti ünnepeket, pl. Szent István napját rendszeresen megünnepelték. A legérdekesebb azonban az volt, hogy a táboron belül külön színházuk működött, ahol a színészek a tisztek közül kerültek ki.

Édesapám elmondása alapján a legnagyobb problémát az étkezés egyhangúsága jelentette: 40 hónapot töltött hadifogságban, de ezen idő alatt jóformán csak halat kaptak enni. Amikor a fogságból hazatért, rá sem bírt nézni. Az oroszországi polgárháború idején szándékosan sokat éheztették a hadifoglyokat. Aki enni - és ezáltal élni - akart, annak be kellett lépnie a szovjet Vörös Hadseregbe.

1920-ban aztán különböző nemzetközi egyezmények értelmében megkezdődött a hadifogoly tisztek lassú hazahozatala. Édesapám is bekerült a hazatérő csoportba. Tekintve azonban a még zajló polgárháborút, nem volt éppen veszélytelen hazatérniük. Nyugaton még zajlott a vörösök, valamint az ellenük küzdő fehérgárdisták és lengyelek közötti háború, a Távol-Keleten pedig a japán beavatkozás. Végül mégis a Távol-Kelet felé indultak a transzszibériai vasútvonalon. Sok helyen meg kellett állniuk, mert a haditevékenységek következtében javították a pályaszakaszokat. A Bajkál-tavat érintve, Mandzsúrián keresztül megérkeztek Habarovszka, majd innen továbbindulva a japán megszállás alatt lévő Vlagyivosztokba. A Koreát és Japánt elválasztó Koreai-szoroson áthajózva elérték a Kelet-kínai-tengert, majd Tajvan (Formoza) szigetét. A hajó itt megállt élelmiszerért, vízért és szénért, majd továbbindult a brit gyarmatot képező Hongkong felé. Ezután a Brit Birodalom legerősebb haditengerészeti támaszpontja, Szingapúr következett, majd a holland gyarmatot képező Indonéziát és a brit gyarmat Malajziát elválasztó Malaka-szoroson keresztül az Andamán-tengerre hajóztak, innen pedig a Föld egyik legnagyobb öblének számító Bengál-öbölbe. Ceylonban (Srí Lanka) szálltak ismét partra rövid időre, majd az Indiai-óceánon hajózva elérték az Arab-tengert és az Adeni-öblöt. A Jemen és Dzsibuti közötti Bab el Mandeb szoroson áthajózva a Vörös-tenger következett, majd a 163 km hosszú Szuezi-csatorna. Port Saidban ismét partra szálltak, majd a Földközi-tengeren átjutva behajóztak az Adriai-tengerre. Triesztben szálltak végül partra, mely 1918. november 3-ig az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. A háborút lezáró békeszerződés következtében azonban ekkor már Olaszországhoz tartozott. Ez volt tengeri útjuk végállomása. Az út azonban folytatódott, ekkor már szárazföldön, végül megérkeztek Prágába. A hivatalos leszerelést követően édesapám hazautazott a családjához, ahol leírhatatlan örömmel fogadtuk. Útjáról rengeteg fényképet, francia nyelven írt levelezőlapot stb. hozott haza, melyek nagy része jelenleg is megvan.

Hazatérve a polgári életben ismét a banki szférában helyezkedett el. 1921-ben bankigazgató lett Kőrösmezőn a Podkarpatszkij Bankban, majd egy időben Munkácson és Eperjesen (Presov) is dolgozott. 1935-ben került Beregszászba. Az emberek szerették, mert nemzetiségtől, vagyontól függetlenül mindenkinek segített, bankkölcsönökkel támogatta pl. a csehszlovák érában a magyar gazdákat. 1938-ban a visszacsatolás után megalakult az OKH (Országos Központi Hitelszövetkezet). Ennek élére új, Ceglédről érkezett igazgatót akartak kinevezni. Mikor ennek híre ment, az emberek szekerekkel, lóval és gyalogosan demonstrációt rendeztek a vármegyeháza előtt ennek megakadályozására. Ezt látva az új igazgató önként visszament az anyaországba, édesapám pedig ismét elfoglalta pozícióját. A cseh érában a magyarok iránt tanúsított segítőkészségéért megkapta a kevesek által kiérdemelt Magyar Nemzetvédelmi Keresztet.

1944-ben, amikor bejöttek az oroszok, a Krasznaja Recska-i hadifogolytáborban elsajátított orosz nyelvtudásának köszönhetően nem esett bántódásunk. Később mégis veszélybe került, mert a hatóságok megkezdtek összeszedni mindenkit, aki kapitalistának számított. Édesapámat is beidézték. Rá akarták bizonyítani, hogy a polgárháborúban a fehérgárdista Kolcsak cári tábornokot támogató csehszlovák hadtestben harcolt a szovjetek ellen. Végül azoknak a ruszinoknak köszönhette megmenekülését, akiken bankigazgatóként mindig segített. Sőt a lakosság körében tapasztalható jó hírének köszönhetően 1946-ban ismét a szakmájában kezdhette újra életét, megalakult ugyanis a szovjet takarékpénztár, a "Szberkassza." Így három érán keresztül tudott dolgozni egyazon szakmában az emberekért, s a körükben így szerzett tisztelet egészen 1979-ben bekövetkezett haláláig elkísérte...

Fischer Zsolt