Kukorelly Endre: Ha írsz, próbálj legbelülről beszélni

Művészportré

A Könyv utóélete Kárpátalján címmel múlt szerdán a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán megrendezett író-olvasó találkozó egyik neves vendége volt Kukorelly Endre József Attila-díjas költő-író, akit az őt Kárpátaljához fűző szálakról és költészetéről faggattunk.

- Először jár Kárpátalján?

- Jártam már itt, de csupán egyetlen napra. Éppen ezért nagyon örülök, hogy újra eljöhettem, hiszen apai nagyanyám erről a vidékről, Beregsomból származik. Ott voltak nagybirtokosok, s amikor ez a terület az első világháború után Csehszlovákiához került, nagyanyámat, akit Koloszár Kornéliának hívtak, az egész családdal együtt kizsuppolták innen. A családi legendárium szerint a nagy-nagybácsikám felpántlikáztatta piros-fehér-zöld szalaggal valamelyik bricskáját, s így hajtott be Beregsomból Beregszászba, ahol azután le-föl flangált a díszes kocsijával. A híresen "demokratikus" csehszlovák hatóságok ezért utasították ki őket az országból. El kellett kótyavetyélniük a birtokot, majd átzsuppolták őket Magyarországra. Úgy érzem, már évszázadok óta szeretném tudni, maradtak-e feljegyzések a családról a helyi levéltárban. Remélem, hogy e cikket olvasva valakinek megesik rajtam a szíve, és segít ebben.

- Tekintettel az Ön és például Petőfi Sándor között mind időben, mind stílusban mutatkozó különbségre, olvasóinkat bizonyára érdekelné, hogyan határozza meg a költészet fogalmát.

- Azt hiszem, a tojásból kibújva nem is tudjuk a nyelvet nem költőileg használni. Később, a szocializáció folyamán válik ez nyelvhasználattá, és kezdjük el a nyelvet funkcionálisan használni. Amikor tehát még csak a nyelv "beszél minket", akkor tulajdonképpen saját magunkat beszéljük el. Ha pedig valaki ezt felnőtt korában tudatosan csinálja, akkor költészetet művel. Erre mindenki képes, tehát nem gondolom, hogy eleve volnának külön költők. Úgy hiszem, potenciálisan bárki alkalmas arra, hogy a nyelvet nagyon mélyről, legbelülről prezentálva, saját magát mutassa meg másoknak, ha megőrzi a gyermeki beszéd autentikusságát.

- Úgy is felfoghatjuk tehát, hogy adott esetben költészet egy novella, egy regény, egy dráma is, hiszen az utóbbi években mindezen műfajokat kipróbálta.

- Igen. Optimális esetben ezek a műfaji megkötések mellékesek ahhoz képest, hogy valóban autentikus, őszinte beszédről van-e szó.

- Összefügghet ez a műfaji sokszínűség azzal is, hogy egyre inkább érdekli a történelem és a jelenkor?

- A kettő között nincs ennyire szoros összefüggés, mert az embert mindenféle dolog érdekelheti: a nők, a futball, a történelem, a politika vagy akár a cserebogarak halhatatlansága. Ez részletkérdés. Az a lényeg, hogy ha írsz, próbálj legbelülről beszélni, magából az irodalomból is kihátrálva. Ez, ugye, nagyon nehéz ügy, mert az iskolában átmegyünk egyfajta irodalmi szocializáción: elsajátítjuk, hogyan írtak a nagy költők, írók, csodáljuk a teljesítményüket. Amikor azonban te magad írsz, mindettől el kell távolodni. Persze sose felejted el, amit az irodalomról tanultál, de írás közben csak magadra kell koncentrálni. Meg kell próbálni úgy írni, ahogyan amúgy is beszélsz, mint amikor őszintén beszélsz egy barátoddal vagy saját magaddal. Ha az írás révén legalább megközelíted ezt az őszinteségi fokot, akkor rendben van a dolog.

- Mondhatni párját ritkító a rendszerváltás utáni pályája: szinte évente jelent meg kötete, s évente részesült valamilyen díjban is. Hogy viseli?

- Ami az írást illeti, abban részemről nincs semmi megfontolás. Szerintem az az ember, aki nem magának ír, hanem valamilyen virtuális publikum elvárásainak akar megfelelni, félreérti a dolgot. Én mindig abból indulok ki, hogy akkor is írnék, ha a kutya se olvasná el, ha nem törődnének velem. Ugyanakkor van a magánember, aki él, ír, focizik, lemegy a boltba vásárolni stb. Egy normális emberről van szó, aki ugyanolyan tulajdonságokkal bír, mint mindenki más, tehát hiú is. Mint hiú embernek, nekem is jól esik, ha díjaznak, ha elismerik, amit csinálok. De ennek semmi köze az íráshoz, ez pusztán emberi gyengeség.

- Nem tart tőle, hogy nemcsak íróként, költőként, hanem közszereplőként is megítélik? Sosem félt attól, hogy esetleg beskatulyázzák?

- Ez a skatulyázgatás az egyetlen, ami számomra valóban bosszantó, ami fáj. Van, ugye, politikai, esztétikai, poétikai skatulyázgatás is. Ez utóbbiról még elmondható, hogy valamiképpen stimmel, bár ilyenkor mindenki óhatatlanul leegyszerűsít. De a politikai skatulyázgatástól tényleg rosszul vagyok. Ezt tartom a mai magyar közélet rákfenéjének. A legjobb sehová sem tartozni, persze akkor vállalni kell, hogy a különböző oldalak azonnal beskatulyáznak a másik oldalhoz tartozóként.

hk