Tanítványok emlékeztek

Kovács Vilmos Emléknapok

2007. november 23., 09:00 , 358. szám

A Kovács Vilmos születésének és halálának évfordulója kapcsán a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán szervezett konferencia két előadóját, Tóth István történészt, közírót, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Közgyűlés elnökének külkapcsolatokért felelős tanácsadóját, és dr. S. Benedek András költőt, művelődéstörténészt, egykori szerkesztőtársát arra kértük, emlékezzenek volt mesterükre, munkatársukra. A háború utáni kárpátaljai magyar irodalom újjászületését jelentő ungvári Forrás Stúdió tagjaiként mindketten közelről ismerhették Kovács Vilmost, s azt a kort, amelyben a Holnap is élünk c. regény írója a magyar irodalom emblematikus alakjává vált.

- Mit jelentett Kovács Vilmos személye a 60-70-es évek Kárpátaljájának magyarsága számára?

Tóth István: - Kovács Vilmos mindenekelőtt az emberi tisztességet, kultúránk felfedezését jelentette mindazok számára, akiknek megadatott, hogy közelről ismerhették.

S. Benedek András:- A hatvanas évek eleje óta ismertem Kovács Vilmost. Már akkoriban is, nagyon fiatalon az irodalom esélyeit kerestem-kutattam. A Vilmossal való találkozások hatására úgy éreztem, mindannyiunknak külön-külön is valami csodát kell elkövetnünk, hogy a nullapontról eljussunk a kortárs irodalomig, ahogyan a XVIII. századi magyar nemzetietlen irodalomtól eljutottak elődeink a 20. század második felének elit irodalmáig. Vilmos ezt az utat másfél évtized alatt tette meg, gyakorlatilag a semmiből teremtve itt irodalmat. Félelmetes volt az az akaraterő, energia és tudatosság, amely benne lakozott. Példáját mindenkor nagyra becsültük. Személye egyben kihívást is jelentett a számunkra, hiszen úgy gondoltuk, ha ő képes volt erre a költői-írói teljesítményre, mi miért ne járhatnánk be ugyanezt az utat? Így nőtt fel hozzá a Forrás Stúdió generációja. Igaz, néhány éven belül úgyis megtettük volna a magyar irodalomig vezető utat, hiszen a hatvanas-hetvenes évek fordulóján fokozatosan kinyíltak a kapuk, már nem volt határzár a könyvek számára. Jelenléte és kisugárzása azonban nagyban megkönnyítette, gazdagította a folyamatot.

- Milyennek látták Kovács Vilmost, az embert, az ő személyes sorsát, emberi tragédiáját?

Tóth István: - Személyes tragédiáját akkoriban nem érzékelhettük, mert Kovács Vilmos nemigen beszélt előttünk magánéletéről, problémáiról. Azt viszont kétségkívül érezni lehetett, anélkül is, hogy kimondta volna, milyen hatalmas vívódások között él, milyen erős nyomás nehezedik rá a költészete, a tevékenysége miatt. Mondhatni tartásos ember volt, ezekkel a problémáival nem szívesen hozakodott elő.

S. Benedek András: - Közelről figyelhettem ezt a meg-megbicsakló életet, s bennem úgy rögzült, hogy alkotóként önépítő személyiség volt, gyarló emberként pedig önpusztító. Ez a kettő egyszerre jellemezte őt.

- Ritkán tárgyalt kérdés, hol van Kovács Vilmos helye a magyar irodalomban?

Tóth István: - Az irodalmi skatulyázás mindig kényes kérdés, így most sem szívesen bocsátkoznék ilyesmibe. Azt hiszem, Kovács Vilmos azonos hullámhosszon volt az akkor kortárs magyar írókkal, a magyar irodalommal; annak ellenére, hogy egy elzárt világban élt, tehát az anyaországgal való érintkezésnek sok-sok akadálya volt. Az akadályoktól függetlenül azonban tájékozódni tudott magyar pályatársai költészetéről mind az anyaországban, mind az elszakított területeken. Azt hiszem, ahhoz a fő vonulathoz tartozhatott maga is, amely a korabeli magyar irodalmat is átjárta.

S. Benedek András: - Az a kortárs magyar irodalom is többrétegű volt. Nem mindenki állt azon a hullámhosszon, amelyet mi szerettünk, illetve elfogadhatónak tartottunk. Kimondtam én már egyszer, hogy Kovács Vilmos Sinka Istvánon iskolázott íróként, de azon túllépve a Nagy László, Illyés Gyula, s a Tiszatáj irodalmi folyóirat szerkesztősége által megtestesített vonulatot képviselte, ami egyértelműen a magyar nemzeti gondolkodást, a nemzetben és történelemben gondolkodó költők raját jelentette.

hk