Disznó a szalmában

Télidéző történetek

2008. február 29., 09:00 , 372. szám

Úgy tűnik, az idén se volt igazi telünk, de talán néhány disznószúrással kapcsolatos vidám történettel némileg kárpótolhatjuk olvasóinkat. Ezek a böllérek, disznótartók között keringenek, s többnyire arról szólnak, hogy a hízó nem akarta, amit a gazdája, s az ellenkezéséből bizony sok emlékezetes dolog kerekedett, amikor is a legkevesebb kár volt az, ha futni kellett az akaratos malacka után.

A sztorik egy része nemcsak a levágandó hurkaalapanyagoknak köszönhető, hanem jóval inkább az állatok gazdáinak. A disznótulajdonosok között mindig akad vicces kedvű, aki nem megy a szomszédba egy kis stikli vagy balhé kedvéért. Az ilyen gazdák gyakran űznek tréfát a böllérből, a fogókból. Előfordult már olyan eset, amikor a gazda a disznóvágás előtti estén vízzel fellocsolta azt a területet, ahol másnap a munkát végezték. A hideg időben a szétlocsolt víz jégpályává változott. A kora reggel érkező fogók aztán vakarhatták a fejüket, hogy hogyan is kezdjenek hozzá a hízó kihozatalához, ugyanis a tréfás kedvű gazda a karámhoz vezető járdát is fellocsolta. Mivel azonban már megitták a fogópálinkát, nem volt visszaút: "Csak nem fog ki rajtunk egy disznó!" felkiáltással nekiláttak. Kihúzták a malackát az ólból, s elkezdték a szúróhelyre vonszolni. Sok időbe és még több kellemetlenségbe került a dolog, ugyanis a jégen a moszkvai jégrevű legtehetségesebb bohócát megszégyenítő eséseket és bukfenceket mutattak be a fogók, a háziak nagy-nagy derültségére.

Olyan eset is történt, amikor a gazda hiába próbált ugyanezzel a módszerrel "kitolni" a fogókkal, nem járt sikerrel.Amikor ugyanis az összehívott emberek meglátták a "csapdát", nem mentek fejjel a falnak, azaz a disznónak, hanem egykettőre kiokoskodták, hogyan is lehetne túljárni a házigazda eszén. A gondolatot tett követte, s a gazda meglepődve látta, hogy a fogók szépen bemennek a disznóól karámjába, s odabent teszik ártalmatlanná az állatot. Még jobban leesett az álla, amikor azt látta, hogy a hízó egyszer csak elkezdett emelkedni, végül a karám kerítésén kötött ki, s a böllér nekifogott a szúrásnak. A gazda szinte megdermedt, s bizony csak hosszas nógatásra tért magához. Amikor aztán szaladni kezdett a vér számára előzőleg odakészített tállal, pechjére elcsúszott a jégen, s az edény helyett a ruhájára folyt ki a hurkába való életnedv.

Előfordult azonban olyan is, amikor a levágandó hízó nem óhajtott kijönni az óljából, bárhogyan is próbálták kihúzni. Ellenállását a méltatlan bánásmód miatt néhány jól irányzott harapással is kifejezésre juttatta. Amikor látta, hogy ez hatásos, már akkor is támadott, ha valaki csak megközelítette a karámját, de volt annyi sütnivalója, hogy amikor a böllér a baltával közeledett, hogy egy ügyes ütéssel véget vessen a komédiának, megfelelő távolságba menekült. Végül mégis az ember győzött ebben a harcban: a gazda áthívta a szomszédban lakó vadászt, aki egy jól sikerült lövéssel pontot tett a disznó ellenállására. A harapások nyomai azonban még sokáig ott díszelegtek a fogók és a gazda lábán.

Másfajta eset volt az, amikor az emberek hibájából vagy a természet csodájából fakadóan a már leszúrt állat gondolta úgy, hogy még nem óhajt az árnyékvilágba költözni, hanem előtte szüksége van egy kis testmozgásra. Bizony nemegyszer történt már meg, hogy a leszúrt disznó az áldomást ivók legnagyobb ámulatára egyszer csak kapta magát, s nekivágott a határnak. No, nem azzal a szép, egyenletes futással, ami például egy százas sprintert jellemez, hanem egy kicsit kóválygósan, el-elesve, de azért mindig csak haladva előre a kitűzött célig. Egy ilyen alkalommal például a leszúrt disznót a harmadik szomszédban érték csak utol, mivel senki nem őrizte, s elég szép előnnyel indult neki a versenyfutásnak. Ezek az esetek legtöbbször csak egy kis fáradsággal és bosszúsággal járnak, de előfordult már olyan is, amikor jelentős anyagi kárt is okozott a "kimúlt" sertés. Úgy történt, hogy a malacka szépen, nyugodtan viselte el a szúrással járó procedúrát, s semmi sem utalt arra, hogy netalán valamit is sérelmezne. Igen ám, de mégsem így volt! Amikor a böllér elkezdte szalmával perzselni a bőrét, ki tudja, miért, felpattant, s beleszédelgett a közelben álló szalmakazalba. Mondanom sem kell, hogy soha annyi szalmát még nem használtak el egy disznó perzseléséhez, mint akkor, ugyanis az egész kazal leégett, s csak a hamu közül tudták kiszedni a feketére égett "fázós" állatot.

Rengeteg ilyen és ehhez hasonló történet forog még közszájon, de mindegyiknek van egy nagy tanulsága: sose higgy egy disznónak, még akkor se, ha véres nyakkal fekszik előtted!

Snicer