A szülőföldhöz való ragaszkodás állásfoglalás a javából

Művészportré: Fodor Géza

2008. február 29., 09:00 , 372. szám

A kárpátaljai magyar irodalmi élet meghatározó alakja, a legendás Forrás Stúdió alapító tagja Fodor Géza. Legutóbb megjelent, Hamvazó Hold a jávoron című verseskötete egy immár negyvenéves írói pálya legjavát tárja az olvasók elé. A költőt múltról, jelenről, hitvallásáról faggattuk.

- Mi a Forrás Stúdió öröksége az ön számára?

-A Forrás öröksége szerintem az a magyar nemzeti kulturális örökség, amely a hatvanas-hetvenes években meg tudott újulni itt, Kárpátalján. Számomra azonban nemcsak öröksége van a Forrásnak, hanem eredményei is, amennyiben a kárpátaljai magyar irodalom akkor fel tudott zárkózni az egyetemes magyar irodalomhoz.

- Miről szólt a vers a hatvanas-hetvenes években, s miről szól ma?

- Akkoriban az irodalmat a szocreál szellem és stílus uralta Kárpátalján is. A Forrás Stúdió igyekezett szakítani ezzel a gyakorlattal, új-régi mondanivalót hozott a felszínre a magyar kultúra újjáélesztése által, azzal, hogy ha kellett, visszanyúlt a bartóki tiszta forrásig, a néphagyományig. Ezt az új mondanivalót kellett valamilyen formában, a cenzúra miatt kódolva eljuttatni az olvasóhoz. Helyenként formabontó próbálkozások voltak ezek, melyek a magyar irodalmi életben is feltűnést keltettek a maguk módján, hiszen számos folyóiratban és napilapban is megjelenhettek a verseink. Példaként említhetném saját írásaim közül a Hamlet-ciklus verseit. Itt a magam sajátos módján próbáltam "kódolni" kételkedéseimet a brezsnyevi kor ideológiájával szemben. Annak idején nem létezett, nem létezhetett olyan politikai erő, mely ki tudott volna állni a magyarság érdekei mellett, így a magyar irodalomnak időnként kényszerűségből fel kellett vállalnia a helyi magyar közösség érdekvédelmét is. Mára gyökeresen megváltozott a helyzet, amennyiben megalakultak a magyarság markáns szervezetei, s a politikát a politikusok intézik, levéve az irodalom válláról a nem odavaló terhet. Ez természetesen jelentős változásokat okozott. Nem szeretném persze azt állítani, hogy az irodalom teljesen szakított volna a politikával, mert az irodalom a maga módján mindig is politizál. Vannak helyzetek, amikor az embernek egyszerűen muszáj állást foglalnia, s én a magam részéről nem is szándékozom megkerülni az ilyen helyzeteket. A legfontosabb, hogy ne direkt módon tegye ezt az ember, ahogyan azt régente sokan szinte kötelezőnek érezték.

- Nem érzi úgy, hogy a kárpátaljai magyar irodalom elvesztette az olvasóinak egy jelentős részét azáltal, hogy a rendszerváltás óta nem kell kódolt üzeneteket továbbítania?

- Bizonyára ennek a jelenségnek is volt hatása az olvasótábor alakulására az elmúlt másfél évtizedben. A legnagyobb problémának azonban azt érzem jelenleg, hogy nem alakult ki egy egységes értékrend az irodalmi termés megítélésére. A jelenség gyökerei egészen a rendszerváltásig nyúlnak vissza: sem az elsőként jelentkező irodalmi folyóiratunk, a Hatodik Síp, sem később a Pánsíp vagy az Együtt nem tudott áttörést elérni ezen a területen, s felmutatni egy követhető értékrendet. Sajnos gyakorta a publikálási szándék előbbre valóbbnak bizonyult a megjelenő irodalmi művek minőségénél.

- Miről ír verset ma a költő?

- A költőnek úgy általában mindenről kell tudnia verset írni, az viszont már alkat kérdése, hogy ki mi iránt érez fogékonyságot. Például minap egy kezdő poéta a rádióban megjegyezte, hogy nálam túlteng a tájvers. Nos, való igaz, hogy súlyához mérten gyakrabban fordul elő. De esetemben ezek az írások nem egyszerű tájverset jelentenek csupán, hanem a szülőföldhöz való kötődést. Nem írhatok Afrikáról vagy a világ valamelyik más szegletéről, s nem is akarok, mert én itt születtem, ezt a tájat ismerem a legjobban. Ráadásul úgy gondolom, ha valaki ragaszkodik a szülőföldjéhez, annak szépségeihez, az bizony állásfoglalás a javából.

- Akad-e olyan költő a kortársak között, akinek szereti a verseit, akivel szellemi rokonságot érez?

- Közismert, hogy komoly gondok vannak a könyvkiadással manapság az anyaországban, de még ennél is nagyobb problémák tapasztalhatók a könyvek terjesztése terén. Így azután gyakorlatilag egyáltalán nem jutnak el hozzánk az új könyvek, köztük a verseskötetek sem. Nem nagyon tudjuk ma már olyan naprakészen nyomon követni egy-egy költő megnyilvánulásait, ahogyan azt a korábbi évtizedekben tettük. Kevés az olyan alkalom is, amikor személyesen találkozhatunk azokkal a költőkkel, akiknek a verseire kíváncsiak lennénk. Tovább ront a helyzeten az írótársadalom megosztottsága, ami a Magyar Írószövetségből való kilépésekben nyilvánult meg. Természetesen változatlanul számon tartom a klasszikus értékeket. Talán Illyés Gyula költészetét becsülöm a legtöbbre. Egy lezárt pálya immár az övé, mégis akkora a kisugárzása, a hatása, hogy véleményem szerint még nagyon sokáig élőként lesz jelen a magyar irodalomban. Feltétlenül meg kell említenem a kortársak közül Csoóri Sándort, Ágh Istvánt is, de felsorolhatnám a fél irodalmi lexikont, hiszen nagyon sok a tehetséges költő.

hk