Magyari messzelátó

Ajándékba kaptam a minap az Ungváron 2004-ben megjelent Szribna Zemlja Zakarpattyja című igen reprezentatív fotóalbumot. A reprezentatív, ám kétséget kizáróan az egykori szovjet könyvkiadás termékeire emlékeztető kiadvány kiállításában és szemléletében az évtizedek óta megszokott módon mutatja be az egykori Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék gyönyörű tájait, a kopottságukban is megejtő történelmi városmagokat, várakat.

Átlapozva már nem találtam utalást az "ezeréves magyar elnyomás" hibbant eszméjére. A megszüntethetetlennek látszó történelmi elfogultságra - finoman: butaságra - azonban igen.

Az egyik oldalon az akkor még torzóban lévő vereckei honfoglalási emlékmű látható. Az alatta lévő ukrán és angol nyelvű szöveg arról tudósít, hogy "896-ban Álmos, a magyar törzseket és kíséretüket elvezette a kárpáti hegyekbe, nevezetesen a Vereckei-hágóra, ahonnan a magyarok meglátták jövendő hazájukat, Pannónia völgyét." A mondat a maga bornírtságában tökéletes.

A magyarok, netán még Álmos is, aki a leírások szerint a korban matuzsáleminek számító hetven esztendőt élt meg, a közlemény szerint Vereckéről elláttak az akkor már római provincia jellegét elveszítő Dunán túli tájra. A jövendő Pécsre, Eszékre, például. A Tiszántúlra nyilván azért nem, mert akkor ott javában virágzott Dobrocsiny, a később durván magyarrá tett Debrecen. Hogy Kárpátalja magyarok által lakott településeiről már ne is beszéljünk. A mélynacionalista szemlélet nyilván azt feltételezi, hogy a magyaroknak sasszemeik voltak, vagy már használták a Zeiss Jena gyár távcsöveit, netán a NASA kémműholdas szolgáltatásaival is rendelkeztek. Hagyjuk is ezt, mert olyan unalmas. Meg szomorú. Szomorú, hogy a szovjet megszállás idején a magyarok mellett a nyelvi és kulturális elnyomásban nagyjából azonos módon sújtott ukránok, akiket hajdanán sorstársainknak hittünk, ma ilyesmiket írnak.

Szóbeszéd szerint a kommunista diktatúra évtizedeiben, amikor nyakra-főre (leginkább tarkólövés) végeztek ki osztályellenséget és megtévedt elvtársat, egy jövendő áldozat így sóhajtott fel: "Lőni, mindig csak lőni, olyan unalmas."

Tóth István