Pipas veszélyes fantáziálása

Újkori ukrán legendárium

2008. október 17., 10:00 , 405. szám
Magyar csapatok Beregszászban anno

Volodimir Pipas, a Proszvita kárpátaljai megyei szervezetének nemrég megválasztott új vezetője máris tett róla, hogy ízelítőt kaphassunk abból, mire számíthatunk elnöksége idején. Ezúttal a Novini Zakarpattya, a megye legnagyobb példányszámú lapja közölte írását Évtizedek múltán a Kizij dűlő feltárja titkát... címmel, amelyben arról értekezik, hogy megtalálni véli a horthysták mintegy 300 szicsgárdista áldozatának tömegsírját.

A Karpatszka Ukrajina, az első és a második bécsi döntés között létezett tiszavirág-életű kárpátaljai miniállam fennállása 70. évfordulójának szentelt írás kezdetben a helyi ukrán érzelmű nacionalisták szokásos irományának tűnik. Jócskán felfújva az Avgusztin Volosin vezette államcsíra jelentőségét, a szerző folytatja a korszak ukrán áldozatainak hősökké való felmagasztalását, s a következetesen csak terroristákként és fasisztákként emlegetett magyarok kegyetlenkedéseinek kiszínezését.

Ezt a szakmailag a szovjet történetírást idéző, a tényeket jobbára kényesen kerülő, helyenként pedig egyenesen félremagyarázó írást talán nem is volna érdemes tudomásul venni, ha szerzője megelégedett volna a szokásos sztereotípiákkal, s csupán megismétli a magyarok által állítólag akkoriban elkövetett számtalan gazság ellenére áldozatokkal alig, modernkori emlékjelekkel viszont immár egyre nagyobb számban alátámasztott újkori ukrán legendáriumot. Pipas azonban – talán éppen az események 70. évfordulójától lelkesülten – érzékelhetően valami igazán nagyszabású leleplezésre vágyik.

A magyar hadsereg túlerejével szemben 1939 márciusában a Huszt melletti Vörösmezőről visszavonulni kénytelen szicsgárdisták sorsát taglalva a szerző ezeket írja: "A legnagyobb menetoszlop, mely közel 300 szicsovikból állt, harcokkal tört utat kelet felé. Így a técsői Lazinál a kárpáti szicsovikok szétverték terroristák egy csoportját. A következő csata Szolotvinón volt. Itt 272 kárpáti szicsovik fegyverrel a kézben március 18-án átment a román oldalra, leadta a fegyvert a román katonáknak és internálva lett.

Kezdetben jól bántak velük. De már egy nap múlva a román katonák a nemzetközi jognak ellentmondóan átadták őket Velikij Bicskovban a magyar horthystáknak."

A továbbiakban Pipas a foglyokkal való állítólagos kegyetlen leszámolást ecsetelve felteszi a már önmagában is jelzésértékű kérdést: "Azonban megfejtetlen marad egy rejtély: pontosan hol lőtték agyon a tornateremben (a bevonuló magyarok által gyűjtőhelyül használt nagybocskói gimnáziuméban – a szerk.) megkínzott majd háromszáz kárpáti szicsgárdista többségét". Lám, Pipas úrnak ugyan egyetlen arra vonatkozó bizonyítéka sincs, hogy a szóban forgó embereket – akik ugyan valóban megfordulhattak a gyűjtőhelyként használt tornateremben – valóban kivégezték volna, ám kész tényként kezeli, hogy a horthysták, akik az ő értelmezésében nyilvánvalóan egyben fasiszták is, véres bosszút kellett, hogy álljanak rajtuk.

Félreértés ne essék, eszünk ágában sincs tagadni, hogy a magyar csapatok kárpátaljai bevonulásának napjaiban, majd a magyar közigazgatás kialakításának soron következő időszakában tucatszám vettek őrizetbe a katonák és a hatóságok ruszin és ukrán érzelműeket, akikkel nem minden esetben bántak a hatályos magyar és nemzetközi törvényeknek megfelelően, s néhányan így vagy úgy életüket veszítették ezekben a napokban. Azt azonban nemzetiségi hovatartozástól függetlenül a korszak minden kutatója tudja, hogy semmilyen tömeges leszámolásra utaló hiteles jel vagy adat nem létezik ebből az időszakból.

A legendaképzőket azonban általában nem érdeklik a tények. Érdemes ismét idézni Pipas urat: "Még a kilencvenes évek elején, a fentebb említett hősök méltatásának idején Velikij Bicskovban szóbeszédek folytak arról, hogy a szicsovikok legtömegesebb agyonlövetései a Luh környéki Kizij dűlőben történtek.

És íme, tavaly Joszip Rusznak velikij bicskovi lakos megmutatta nekem ezt a helyet. Szavai szerint, számára az gyermekkora óta ismert, a szomszéd magyar gyerekek arról beszéltek, amit titokban mondtak egymásnak a szüleik."

Lám, mégiscsak akad "tanú", ha az ember elég alaposan keres! A "tanú" pedig állítólag elmesélte, hogy a nemzetközi normákra és a magyar törvényekre való tekintettel, a kivégzéseket a legnagyobb titokban hajtották végre. Helyszínül egy meredek domboldalakkal körülzárt katlant választottak a Kizij patak forrásától nem messze, ahol a teherautók közlekedését megkönnyítendő 1939 tavaszán egy 25-30 méteres szakaszon terméskővel rakták ki az országútról a völgybe vezető mocsaras utat – mesélte Pipas szerint Joszip Rusznak. Elbeszélése szerint március végén, április elején ezen az úton szállították a katlanba a teherautók több éjszakán át a kárpáti szicsgárdisták csoportjait. A megkötözött kezű embereket itt lőtték agyon golyószóróval, olvasható Pipas cikkében, ebből azonban a domborzat adottságai miatt egyetlen hang sem szűrődött ki. Miután pedig kivégezték "Ukrajnának ezeket a patriótáit", Rusznak elbeszélése alapján a katlan oldalának egy részét valószínűleg robbanóanyaggal robbantották be, hogy ne kelljen felesleges tanúkat bevonni a "hullahegy" elásásához.

Pipas a továbbiakban leírja, hogy kérésére felkereste a szóban forgó helyszínt Ivan Pukman helyi erdész, aki alátámasztotta a katlanfal egy részének mesterséges lecsúszását.

A szerző szerint a kikövezett útszakasz ma is látható nyomai, az egykori földcsuszamlás jelei arra engednek következtetni, hogy sikerült megtalálni "Kraszne pole hősei tömeges kivégzésének színhelyét, azaz eleget tehetünk erkölcsi és keresztény kötelességünknek, s legalább egy emlékkeresztet állíthatunk ezen a helyen." Íme, ennyi elég is ahhoz, hogy az évforduló alkalmából egy újabb jelentős "emlékhely" szülessék.

Mint a cikkből kiderül, Pipas megyei tanácsi képviselőként a Rahói Járási Tanácshoz fordult az ügyben. Ennek nyomán Ivan Szurmacsevszkij tanácselnök utasítást adott egy bizottság létrehozására, amelynek feladata lesz az ásatások megszervezése a kivégzések feltételezett helyszínén. Amennyiben pedig megtalálják az emberi maradványokat, "kétségtelen, hogy a Karpatszka Ukrajina 70. évfordulójára ezt a szent helyet rendezni kell, kápolnát kell emelni ott, hogy mindenki, aki Ungvár–Rahó irányában utazik, imádkozhassék Kraszne pole hőseiért..." Azaz Pipas úrnak máris kész terve van arra, hogyan lehetne igazán látványosan méltatni Karpatszka Ukrajina 70. évfordulóját, bár még egyetlen csontocska sem került elő az állítólagos gaztett színhelyéről.

Attól kell azonban tartanunk, hogy a csontok hiánya várhatóan amúgy sem állítja majd meg az emlékműállítók lendületét. Szomorú példa erre a Vereckei-hágó, ahol ugyan továbbra sem találták meg az állítólag 1939-ben ott kivégzett szicsgárdisták sírjait, a talán meg sem történt eseményt hirdető emlékmű mégis hamarabb épülhetett fel, mint ahogy a magyarok bevonulását hirdető jel építése egy évtizednyi halogatás után végre befejeződött volna.

Végül a sok fantáziálás után következzék egy történelmi tény: az elfogott szicsgárdisták közül a lengyel állampolgárságúakat Magyarország német kérésre átadta Németországnak, ahol közülük toborozták a Roland és Nachtigal nevű katonai egységeket, melyeket a második világháború során bevetettek a Szovjetunió területén.

szcs

Az achív felvételeket a Beregvidéki Helytörténeti Múzeum igazgatója, Sepa János bocsátotta rendelkezésünkre.