Megemlékezés a Rákóczi-főiskolán

Balla Gyula idén lenne 60 éves

2008. december 18., 09:00 , 414. szám
Vári Fábián László, Gyimesi Rita és Skultéty Csaba

Balla Gyula kárpátaljai magyar költő, irodalom- és művelődéstörténész, aki 2000-ben súlyos betegség következtében távozott közülünk, idén töltötte volna be hatvanadik életévét. Ebből az alkalomból megemlékezésre került sor a Rákóczi-főiskolán.

Az egybegyűlteket dr. Csernicskó István, a főiskola rektorhelyettese köszöntötte, majd bemutatta a vendégeket – Balla Gyula özvegyét, Gyimesi Ritát és Skultéty Csabát. Örömtelinek nevezte, hogy egy-egy terem felújításához többek között olyan személyek járulnak hozzá, akik kárpátaljai kötődéssel rendelkeznek. "Balla Gyula kárpátaljaiként került távol szülőföldjétől, de nemcsak földi maradványai kerültek haza az eszenyi temetőbe, hanem emléke is itthon van. Mi is őrizzük emlékét azzal, hogy róla neveztük el a termet, melynek felújítását Skultéty Csaba finanszírozta, akinek beregszászi gyökerei is vannak" – mondta a rektorhelyettes.

Vári Fábián László költő, a főiskola tanára összefoglalta Balla Gyula életútját, aki egy személyben költő, irodalom- és művelődéstörténész is volt. Minden érdekelte őt, ami Kárpátaljával kapcsolatos, s miután áttelepült Magyarországra, a 2000-ben bekövetkezett haláláig azon fáradozott, hogy Kárpátalja ügyét minden tekintetben szolgálja.

Skultéty Csaba többek között arról az időszakról beszélt, amikor a Szabad Európa Rádió munkatársaként azon szorgoskodott, hogy Kárpátalja ismét bekerüljön az összmagyar köztudatba, valamint a Balla Gyulával folytatott együttműködésről, és kettőjük szoros barátságáról, mely egészen a költő haláláig tartott.

Balla Gyula özvegye, Gyimesi Rita örömét fejezte ki, hogy jelen lehet a megemlékezésen. Külön köszönetet mondott Orosz Ildikónak és mindenki másnak, akik kitartó munkával létrehozták és – nem kis erőfeszítések árán – működtetik a beregszászi főiskolát, valamint Skultéty Csabának azért, hogy anyagilag hozzájárult ahhoz, hogy férjéről egy tantermet nevezzenek el a Rákóczi-főiskolán. "Balla Gyula intézmény volt, s örülök, hogy társa, segítője lehettem" – mondta az özvegy, majd Gortvay Erzsébet irodalomtörténésznek a férje temetésén elhangzott beszédét idézte.

A megemlékezés során a főiskola diákjai előadásában elhangzottak Balla Gyula művei: Lengyel Vanda egy 1972-ben írott versét, a Vana Toomast szavalta el, míg Szaniszló Róbert az In memoriam Sáfáry László címűt adta elő.

Végül az egybegyűltek a Balla Gyuláról elnevezett terembe vonultak, ahol megtekintették portréit és az általa írt, különböző folyóiratokban és antológiákban megjelent irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányait. Vári Fábián László bemutatta Balla Gyula fontosabb műveit és részleteket olvasott fel azokból. Baráth József

Az örök kárpátaljai

"Balla Gyulával 1967-ben, a Forrás Stúdióban találkoztam először – idézi fel emlékeit Vári Fábián László, a költőtárs. – 19 éves volt ekkor, s bár beszélgetésekre még alig volt alkalmunk, publikált (Kárpátontúli Ifjúság) versei alapján már akkor is kirajzolódott rendkívül színes, gazdag képzelőerőt mutató egyénisége. Miután 1970-ben Budapest által hazára cserélte a szülőföldet, megritkultak találkozásaink, ám 1976-tól ismét rendszeressé váltak. Ízig-vérig társasági ember volt, aki fontosnak tartotta, hogy újonnan szerzett, főként ellenzéki gondolkodású, értelmiségi barátaival megismertesse az előttük még "terra incognita"-nak számító Kárpátalját, és összehozza őket itthoni barátaival. Így szervezett mindkét fél számára fontos kapcsolatokat, így segítette olvasói nyilvánossághoz kishazánk irodalmárait, miközben ő maga – mindannyiunk sajnálatára – egyre ritkábban írt verset. Szüleinek eszenyi háza és az ő nagymarosi hétvégi telke egyaránt vidám baráti összejövetelek színhelye volt. De nemcsak a hétvégék felszabadult jókedvében, a hétköznapok ügyes-bajos gondjaiban is bizalommal fordulhattak hozzá kárpátaljai barátai. Emlékszem, amikor a nagy határnyitás idején valamennyien szállásgondokkal küszködtünk Pesten, ő a legtermészetesebb egyszerűséggel bízta lakása kulcsát Fodó Sándorra, s attól a pillanattól kezdve a Dohány utcai garzon a kárpátaljaiak éjjeli menedékévé vált. Bizony, előfordult, hogy tartósabb külföldi útjáról megtérve a csöngetésre ajtót nyitó, számára teljesen ismeretlen fiatalember közölte vele: a lakás ugyan már teljesen megtelt, de ha kissé összébb húzódnak, esetleg számára is szorítanak még helyet. Már-már anekdotaszerűvé váló mondása – "Mi, kárpátaljaiak, hűségesek vagyunk" – bárhogyan értelmezzük, megszívlelendő, elgondolkodtató ma is."

Balla Gyula