Profi bandaként amatőr lélekkel

2009. május 22., 10:00 , 436. szám

- Immár 53. éve zenélnek együtt a Benkó Dixieland Bandben. Mi az együttes titka?

- A legnagyobb titok talán az - s azt hiszem, a többiek nevében is beszélhetek -, hogy amióta megismertem ezt a műfajt, szerelmes vagyok belé. A zene gyakorlatilag az egész életemet kitölti: amint reggel felébredek, bekapcsolom a rádiót, a kocsiban is ez szól, s mindig akad egy-egy újabb lemez, amelyet meg kell hallgatni. Ezt a zenét játsszuk a próbákon, a koncerteken, s a stúdióban is magam keverem az anyagainkat. Legutóbb például a Papp László Budapest Sportarénában volt egy nagy koncertünk tízezer néző előtt. Kétszáz művész volt az est folyamán a színpadon, egy négy és fél órás műsorral álltunk elő. Mire ebből összeáll egy DVD anyaga, abban további négyszáz óra munka van benne. Egyszóval, nem unjuk ezt a munkát. Valószínűleg az a titok nyitja, hogy bár profi bandáról van szó, máig amatőr lélekkel nyomatjuk a zenét.

- Pályafutása során rengeteg ismert zenésszel játszott együtt, a jazz óriásaival. Ki volt közülük a meghatározó?

- Több mint hetven amerikai sztárral játszottunk együtt, mondhatni a teljes vezérkarral. Dizzy Gillespie-től, Milt Jacksonon át, Albert Nicholasig, Wild Bill Davisonig hosszan sorolhatnám a neveket. Igazából csak emberileg lehetne válogatni közülük, hiszen mindannyian olyan elismert művészek voltak, akiket szakmailag értelmetlen volna rangsorolni. Számomra meghatározó élmény volt például, hogy amikor 1982-ben New Yorkban, a Művészeti Akadémián koncerteztünk, megismerhettem Joe Muranyit. Joe talán nem a világ legtechnikásabb klarinétosa - bár Armstrongnál játszott 1968 és 1971 között -, viszont eszméletlen nagy lelke van, ami a közös lemezünkön is hallatszik. Nagyon sokat tanultam tőle. Ugyanígy meglepetés volt Milt Jackson, a Modern Jazz Quartett vezetője. Vibrafonjátékosként sosem játszott ugyan dixielandet, de együttese egy korszakot jelentett, s kiváló embert ismerhettem meg benne, amikor együtt koncerteztünk. Azt hiszem, nagy szerencsénk volt, mert mi még a régi nagyokkal tudtunk együtt játszani, tőlük tanulhattunk, amit a mai fiatalok már nem tehetnek meg. Szeretem hinni, hogy a Benkó Dixieland Band át tudott venni tőlük annyit, aminek az alapján most minket tarthatnak a "nagy" öregeknek.

- Ezek szerint önöket befogadta a zenei világ?

- Igen - sőt! Emlékszem, mekkora meglepetést tudtunk okozni például Freddie Hubbardnak, a nagy avantgard trombitásnak, aki nemrég hunyt el. Amikor együtt léptünk fel, látszott rajta, mennyire megdöbbenti, hogy a koncertünkre megtelt egy tízezres sportcsarnok. Valójában ugyanis, bár ezek a nagy jazzsztárok óriási közönségsikert érnek el, jobb szeretnek Greenvich Village-ben egy kis jazzklubban, vagy a különböző fesztiválok színháztermeiben fellépni, idegen számukra a sportcsarnok, ahol a legközelebbi néző is legalább ötven méterre ül tőlük. Azt sem könnyű feldolgozni persze, hogy van a világon egy banda, amelyikre tízezer ember kíváncsi.

- Egy zenész számára meghatározó a hangszere. A hegedűsök például bolondulni tudnak egy Stradivariért. Igaz ez a "hangszerfüggőség" a fúvósokra, a klarinétosokra is?

- Láthatja, hogy a hangszerem most is a kezemben van, hogy az ujjaimon olyan bütykök nőttek az elmúlt fél évszázad alatt, ami már traumatológiai esetnek számít, s néha be is gyulladnak sajnos. Egyszóval, a testrészemmé vált a hangszer - mindig nálam van, hozzám tartozik, meghatározza az életemet.

- A számos zenei díj mellett munkásságukat olyan nagyságok ismerték el az elmúlt évtizedekben, mint például Ronald Reagan vagy George W. Bush amerikai elnökök. Mit jelent ez az önök számára?

- A felsoroltakon kívül például az Év Zenekara voltunk Kaliforniában, az Év Sztárjai Angliában, nem beszélve a magyar kitüntetésekről, mint amilyen például a Kossuth-díj. A kitüntetés arra jó, hogy mi magunk és azoknak a nagyon népes tábora, akik szeretnek bennünket, együtt örülhessünk annak, hogy elismerik, amit ötven éven keresztül csináltunk. Hungarikumnak tekintik az együttest, bármerre járunk a világban, valóban nagy szimpátiával fogadnak bennünket. El kell ismerni ugyanakkor, hogy lassan szembe kell néznünk az idő "vasfogával", hiszen Vajda Sándor, Zoltán Béla eltávozott már az aranycsapatból. Magam is hetven felé járok, de azt remélem, hogy még 20-30 évig elmuzsikálhatok, hiszen Irwin, Berlin is százévesen adott koncertet a Carnegie Hallban. Ugyanakkor minden hangszeren vannak követők, fiatalok, akik várják, hogy a nyomunkba léphessenek. Remélem, hogy a zenekar túlél mindannyiunkat, és sokáig élteti még a Dixieland-muzsikát.

- Ön gyakorlatilag mindent elért, amit az ember ezen a területen elérhet, mégis dolgozik tovább. Mi hajtja még?

- Engem egy éltet: hogy a koncertjeinken legyen közönség, és tetsszék nekik, amit csinálunk.

hk