6:3 a Wemblyben

Buzánszky Jenő előadása a főiskolán

2009. október 9., 10:00 , 456. szám

Hétfő este Beregszászban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Esztergom termében az összegyűlt focikedvelők archív felvételről megtekinthették az "Évszázad mérkőzését": az 1953. november 25-i, angolok elleni találkozót, amikor a magyar válogatott 90 éves hazai veretlenség után a Wembely stadionban 6-3-ra verte az angol válogatottat, az akkori idők egyik legjobb csapatát. A felvétel megtekintése után az Aranycsapat védője, Buzánszky Jenő beszélt életéről és a magyar labdarúgás legfényesebb korszakáról, majd előadását követően kérdéseinkre válaszolt.

- Milyen út vezetett az Aranycsapatba?

- Tizenhárom éves koromtól játszottam szülővárosom, Dombóvár csapatában, akkortól rendszeresen jártam az edzésekre. Mi a harmincas években voltunk gyerekek, akkor szerintem jó nevelést kaptunk. Mindig azzal feküdtünk le, hogy: "Hiszek egy Istenben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában." Ezeknek a lelki motivációknak is köszönhettük a sikereinket, mert a sporthoz kétféle erő kell: fizikai és lelki erő. Sokat köszönhettem a szüleimnek is, akik lehetővé tették a számomra, hogy ezt az utat válasszam. 1943-ban Dombóváron érettségiztem a Királyi Esterházy Miklós Katolikus Gimnáziumban. A futball mellett levente szolgálatvezető is voltam. Kaptunk a kiképzéshez katonai síléceket. Egyszer síbalesetet szenvedtem, aminek a következtében izom- és csonthártyagyulladásom lett. De a fájós jobb lábammal is tovább edzettem, játszottam, emiatt meg kellett tanulnom ballal rúgni. Amikorra meggyógyult a jobb lábam, már teljesen mindegy volt, hogy melyik lábamon volt a labda.

Később Dombóvárról Pécsre kerültem, ahonnan az edzőmmel együtt mentünk 1947-ben a dorogi MB1-es csapathoz. Csatárként játszottam, de később kiöregedtek a hátvédek és az edző hátvédet csinált belőlem. Nem szívesen mentem hátra, de akkor nem illett vitatkozni az edzővel. Más volt akkor a hozzáállásunk a focihoz és egymáshoz is. Emlékszem, két évig magáznom kellett az idősebb játékostársakat: Józsi bácsi, legyen szíves ideadni a labdát. Csak két év után érdemeltem ki, hogy jól elverjék a hátsórészemet, ezzel teljes jogú csapattag lettem.

1950-ben egyetlen vidéki játékosként már én voltam a válogatott jobbhátvédje. Bulgária ellen léptem először a válogatottban pályára, idegenben. Nagyon örültem és igyekeztem, de a harmadik percben az ellenfél balszélsője gólt rúgott. Elsötétült a világ körülöttem, azt gondoltam, hogy mit keres itt egy ilyen mikulás, aki három percig se tudja tartani az ellenfelét. Hála Istennek nem cseréltek le, végigjátszottam a meccset, és végül nagyon jót írtak a bemutatkozásomról, a lapok Grosics, Bozsik és Buzánszky nevét emelték ki mint a mérkőzés legjobbjait. 1952-ben kijutottam a helsinki olimpiára, ahol mi, a labdarúgó-válogatott nyertük a magyar csapat 15. aranyérmét a 16-ból. Az olimpiai döntő után hívott meg minket a Wembelybe az angol labdarúgó-szövetség. Előbb még egy stadionavatón az olaszokat is megvertük 3-0-ra, majd jött a londoni 6-3, amit az angolok neveztek el az évszázad mérkőzésének. Kilencven év után mi vertük meg először otthon Angliát, az volt az a mérkőzés, ami a magyar labdarúgást a világ tetejére repítette. Az angolok a meccs után azt mondták, hogy véletlen volt. Így 1954 májusában Budapesten játszottunk egy visszavágót, amiről az egyik magyar újság azt írta: Az angolok egy hétre érkeztek, és 7-1-gyel távoztak. Az a meccs már végleg bebizonyította, hogy mi voltunk a jobbak.

- Előadásában említette, hogy az 54-es világbajnokságon a döntőben a németek 2-0-s magyar vezetés után győztek, de az elődöntőben is kiegyenlítettek az uruguayiak 2-0-ról, igaz, ott a végeredmény 4-2-lett a magyar csapat javára. Nem lehet, hogy gyenge volt egy kicsit az Aranycsapat védelme?

- Az uruguayi csapat nyerte az 1950-es brazíliai világbajnokságot. A címvédő jó csapat volt, mi pedig egy kicsit fáradtak voltunk, hisz azelőtt győztük le nagy küzdelemben a szintén esélyesnek számító brazilokat, de végül 4-2-re nyertünk Uruguay ellen is. Később az Uruguay elleni meccsünket választották a világbajnokság legjobb mérkőzésének.

48-szor játszottam a magyar válogatottban, ebből mindössze három volt vereség, sajnos az egyik pont a vb-döntőn. Ma már örülnénk egy ezüstéremnek, sőt a világbajnokságra történő kijutásnak is, de akkor toronymagasan mi voltunk az 1954-es világbajnokság esélyese. Az NSZK a csoportunkból jutott tovább, az első meccsen 8-3-ra vertük őket könnyedén. Ennek ellenére a döntőben nem tudtunk győzni, ezt tartom életem legnagyobb kudarcának. A második német gól előtt én "kaplisztam" ki a labdát, sajnos szögletre. A szögletből született a gól, súrolta a sípcsontomat a labda, ha akkor feljebb tudtam volna emelni a lábamat 2-3 centivel, akkor ma mi lennénk a világbajnokok. A kapusunkat, Grosicsot a nyakánál fogva akadályozta Walter, többek között azt sem vette észre a bíró. Annak ellenére is nyerhettünk volna, hogy a játékvezető ellenünk fújt. Azzal viszont nem értek egyet, hogy rajtunk, a védők játékán múlt volna a győzelem. Folyamatosan építettük a támadásokat, egymás után lőttük a kapufákat. Kocsist utolsó emberként akasztotta Fritz Walter, de a tizenegyes elmaradt, Puskás szabályos gólját előbb megadta a bíró, majd visszavonták. De erről nem is érdemes beszélni - a győztesnek mindig igaza van. Igazi elégtétel az lenne, ha a mostani fiatalok túlszárnyalnának minket.

- Mi volt a 30-as - 50-es évek magyar labdarúgásának a titka?

- Felismerték, hogy békében a sporté és a kultúráé a főszerep. Utánpótlás-nevelés akkor is volt, csak nem számított akkora szenzációnak, mint ma. Azok, akik szerettek futballozni, elmentek a klubokba, ahol tesztelték őket, és a tehetségek - bárhonnan is jöttek - be tudtak kerülni akár a legjobb csapatokba is.

- Családjában volt sportoló?

- Nem volt. Apám nem tudott futballozni, a fiam lehetett volna profi játékos, de neki már nem volt annyi akaratereje. Egyébként az aranycsapatban a legtöbbünknek nem sportoltak a szülei. Én mezítláb kezdtem futballozni, rúgtam rongylabdába is, teniszlabdával futballoztunk nyáron.

- Gyakran jár a határon túli magyarlakta területekre. Ez tudatos dolog?

- Nekem fontos a magyarságom, és tisztelem, becsülöm azokat, akik a határokon túl meg tudják őrizni a magyarságukat. Mint az előadásomban is említettem: mindig szentségelek, ahányszor átlépem a trianoni határt. És nagyon remélem, hogy a magyar nemzet kilábal a jelenlegi helyzetéből.

- Említette, hogy itt-tartózkodása alatt a Vereckei-hágóra utazik, ami nagy vágya...

- Igen. Jártam már ott 1942-ben. Akkor a másik oldal még a lengyelekhez tartozott. Átmentem a határ túloldalára, ahol egy füves grundon lengyelek és magyarok futballoztak. Megálltam bámészkodni. Jött a labda, visszarúgtam - úgy látszik, jól rúgtam, mert odakiáltottak: Hé, kölök, nem akarsz focizni? Beszálltam. Az én góljaimmal megvertük a lengyeleket, és a végén a levegőbe dobáltak a magyarok. Az volt az első nemzetközi sikerem - ahogy szoktam mondani. Ennyi év után ismét a Vereckei-hágóra utazok, valóban régóta vágyok oda.

Még mindig sokan emlékeznek ránk, az emberek szeretete nagyon jólesik. Sokfelé megfordultam már a világban és mindenütt találkoztam magyarokkal. Úgy gondolom, addig, amíg tudom, teszem a dolgom, ahogy a nóta mondja: "Egyszer minden félidő lejár, a nagy bíróval szemben nincs mit tenni, nincs hosszabbítás, reklamálni kár".

Badó Zsolt