Alsókalocsa: ahol megállt, majd újra elindult az idő

2009. október 9., 10:00 , 456. szám

Ha manapság úti célként szóba kerül az ökörmezői járási Alsókalocsa (Kolocsava), a legtöbben azzal intézik el a dolgot, hogy az a falu a világ végén van, vagy még azon is túl. Pedig a kárpátaljai hegyvidék legnagyobb – mintegy 7-8 ezer lakosú – falvaként emlegetett település, amely egykor a rablóiról volt híres, ma pedig a múzeumairól, alig néhány kilométerre fekszik a festői szépségű Szinevéri-tótól, s évről évre mind több látnivalót kínál a turistáknak.

Amikor megérkezünk, éppen ünnepséget rendeztek a falu igazán látványos, a cseh és a szovjet korszak iskoláit bemutató múzeumának udvarán: a szovjet érát idéző úttörők vonulnak fel dob- és trombitaszóval, majd felavatják a Nagy-Ukrajnából érkezett tanárnő szobrát. Az esemény szervezője és szponzora nem más, mint Sztanyiszlav Arzsevityin bankár, a Mi Ukrajnánk – Népi Önvédelem párt parlamenti képviselője. Rossz nyelvek azt beszélik, hogy a dúsgazdag üzletember az emlékművet tulajdonképpen az édesanyjának állította, aki egyike volt a szovjethatalom által az ötvenes évek elején Kelet-Ukrajnából az elmaradott ruszin faluba vezényelt tanároknak – így történt, hogy ő maga is a faluban nőtt fel, onnan indult mesébe illő pályafutása valamikor a rendszerváltást közvetlenül megelőző években. De nem ez a legfontosabb.

Néha úgy tűnik, mintha az ünnepség résztvevői a falu új hűbéruraként kezelnék a képviselőt, ami azonban végső soron nem csoda, hiszen a szobron kívül Arzsevityin finanszírozta korábban a Kárpátalján példa nélküli iskolamúzeum létrehozását, s egyébként is sokat köszönhetnek adományainak a helybéliek. Mindez annál is figyelemre méltóbb, mivel ezenkívül a községben legfeljebb a szovjet múlt erősen pusztuló és kétes értékű emlékeivel találkozhatunk, mint amilyen például az Antonov repülőgépgyár leányvállalata, amelytől egykoron a munkanélküliség felszámolását remélték, Ivan Olbracht cseh kommunista író mellszobra vagy a járhatatlan, aszfaltot néhol talán sose látott utak.

Az ünnepség szónokainak beszédei meglehetősen érdekesek: sosem volt még olyan átfogó és egységes oktatási rendszere a falunak, mint amilyen a szovjetrendszer éveiben épült ki, éppen a keletről érkezett pedagógusok révén. Egy idő után nyilvánvalóvá válik: az ünnepségen a falusi értelmiségnek elsősorban az a része van jelen, amely nemigen szereti a ruszin múltat emlegetni, mivel magát egyértelműen ukránnak vallja, úgy, mintha az egyik szigorúan kizárná a másikat.

A múlttal egyébként is sok problémájuk lenne a helybélieknek, ha túlnyomó többségük félre tudná tenni a napi megélhetési gondokat, s komolyabban belegondolna a saját történelmébe. Egyesek szerint például a 14. századra tehető a település alapítása, mások ezt az időpontot a 16-17. századra teszik. Lakossága mindig is sokszínű volt, hiszen nemegyszer találtak itt menedékre a földesuraik elől menekülő vagy a törvénnyel összetűzésbe kerülő parasztok, később pedig a Galícia felől beszivárgó zsidók telepedtek meg – egyes források szerint a huszadik század elejére a falu minden hetedig lakója zsidó volt, s 1939-re övék lett a településhez tartozó földterületek mintegy 80 százaléka.

Csodálatos görög katolikus templomuk – több ismert kárpátaljai festőművésznek is kedvenc témája – a hivatalos tájékoztató szerint 1795-ben épült, a helyi közvélemény azonban a XVI. századra teszi az egyetlen vasszeg nélkül felépített szentély születését. Jellemző, hogy a templom a szovjet korszakban ateista múzeumként működött, de Ukrajna függetlenné válása után is múzeum maradt – talán a tősgyökeres görög katolikus és az újabb sütetű pravoszláv hitközségek közötti, végérvényesen azóta sem rendezett konfliktus következtében.

Alsókalocsa mindenekelőtt rablóiról vált híressé vagy hírhedté, elsősorban Mikola Suhaj révén, aki az első világháború idején kétszer is megszökött a monarchia hadseregéből, majd hazatérve rablásra adta a fejét és évekig a hegyek között bujdosott. Miután időközben a trianoni békeszerződés nyomán a falu Csehszlovákiához került, a csehek megkísérelték kézre keríteni a haramiát, ám sikertelenül. Egyik kudarcba fulladt akciójuk emlékeként a falu temetőjében ma is látható egy elhunyt csendőr emlékműve. A sír időközben turisztikai nevezetességé vált, amelyet előszeretettel látogatnak a régióba egyre nagyobb számban érkező cseh turisták. A bandavezérrel végül saját emberei végeztek, feltehetően a felajánlott tekintélyes vérdíj reményében, amelyet azonban sohasem fizettek ki nekik.

Suhaj, akit a helyiek következetesen Szjuhajként emlegetnek, számos egymást követő rendszer számára bizonyult "használható" hősnek. Ivan Olbracht író Nikola Suhaj, a betyár címmel 1933-ban megjelent realista regényében ő az elmaradott félfeudális rendszer ellen lázadó hős. Illés Béla, a magyar kommunista író is megeresztett egy novellát Nyikolaj Suhaj címmel, amely orosz nyelven jelent meg 1923-ban a Szovjetunióban. Számára Suhaj bolsevik forradalmár volt. Művének heppiendjeként maga Lenin veregeti vállon Suhajt, és elrendeli, adjanak alá 100 ezres hadsereget, hogy szocialista forradalmat robbanthasson ki a Verhovinán – írja a műről egyik internetes méltatótja. Az írói fantáziának ezt az elrugaszkodását vélhetően már a szovjet hatóságok is túlzásnak tartották, így a jeles alkotás feledésbe merült. A szovjet érában Suhaj az elnyomó földesurak ellen lázadó népi hős volt évtizedeken keresztül, ám az alsókalocsaiakat, akik pontosan ismerik a történet minden részletét, nem lehet becsapni. Egy rendszerváltás utáni felmérés szerint a faluban a megkérdezettek 65 százaléka egyszerű banditának tartotta Suhajt, 27 százalékuk úgy vélte, hogy a törvények elől menekült, s csupán 8 százalékuk, elsősorban a falusi értelmiség tekintette őt egyfajta népi igazságosztónak.

Úgy tűnik, a helyi értelmiség azóta is a fellegekben jár, hiszen már javában "dolgoznak" a legújabb kori legendáriumon, amely igyekszik az ukrán földek történelméhez kötni Alsókalocsa és környéke múltját. Némelyik nagy regélő a faluban azt terjeszti, hogy Alsókalocsa és környéke lehetett az ukrán kozákság utolsó menedéke, miután a dél-ukrajnai szicseket Nagy Katalin cárnő idején végérvényesen felszámolták.

A falu lakossága azonban általában békésen eltűri ezeket az álmodozókat is, mint oly sok mindent az elmúlt évtizedek és évszázadok során. A lényeg ugyanis az, hogy az itteni egyszerű emberek élete rendszertől függetlenül mindig is nehéz volt a meredek hegyoldalak közé szorított szűk völgyekben. A 19. század végén innen indultak el a legtöbben az Újvilág felé, a rendszerváltás óta pedig a falu férfilakosságának tekintélyes hányada Csehországban keresi meg a kenyérrevalót. Amikor a főleg építkezéseken dolgozó vendégmunkások telente hazatérnek, helyi viszonylatban rengeteg pénzt hoznak haza, ebből azonban ipar, gazdaság alig teremtődik, legfeljebb néhány kisebb palotát húztak fel az évek során a jobbára kövezetlen falusi utcákon azok, akik továbbra is úgy tervezik, hogy valamikor hazatérnek majd szülőfalujukba. A téli hetek, hónapok sokak számára munka híján jobbára italozással telnek az újabbnál újabb kocsmákban, amelyeknek falát azonban már nem fa borítja, mint régen, hanem igénytelen műanyag.

A felemelkedést jelen helyzet szerint mégiscsak elsősorban Sztanyiszlav Arzsevityin elkötelezettségétől remélhetik a helybéliek. A képviselő ugyanis az elmúlt években júniusi születésnapjai alkalmából rendre egy-egy múzeumot, kiállítást adott át a faluban. Így jött létre az iskolamúzeum mellett a falumúzeum és a vasúttörténeti kiállítás.

Már most is feledhetetlen élményben lehet része annak, aki ellátogat a Régi falu elnevezésű múzeumba, amely a Kárpátaljai Megyei Honismereti Múzeum mellett gyakorlatilag az egyetlen hasonló jellegű gyűjteménye a megyének. Páratlan a maga nemében például a kocsma és a zsidó imaház együttese, vagy az egykori magyar királyi csendőrőrszoba – lám, itt senki sem fél a ház falán virító magyar címeres M. kir. Csendőrlaktanya felirattól. Bár a gyűjtőszenvedély mellől egyelőre hiányzik még a szakértelem, ez utóbbi idővel megszerezhető, s akkor olyan látnivalókkal kínálhat a falu, amelyek a csodálatos természet mellett újabb turistacsalogató tényezőt jelenthetnek majd, végre hazai munkalehetőséget és megélhetést biztosítva a helybélieknek.

A legújabb hírek szerint jövőre belefognak az egykori második világháborús magyar védelmi rendszer, az Árpád-vonal néhány létesítményének felújításába. Alsókalocsa térségében 28 bunker található, amelyek az elmúlt évek tapasztalatai alapján komoly érdeklődésre tartanak számot a turisták, elsősorban a Magyarországról érkező, a hadtörténet iránt érdeklődő vendégek körében. A vállalkozás komoly befektetést igényel, Sztanyiszlav Arzsvityin azonban a jelek szerint eltökélte, hogy azokban a bunkerekben, amelyeket a háború idején kaszárnyaként használtak, szállodát létesítenek, az étkezdeként szolgáló létesítményekben pedig retro stílusú éttermeket alakítanak ki. Az ide érkező turisták tájékoztató anyagok segítségével részletesen megismerkedhetnek majd az Árpád-vonal történetével.

A képviselő egyébként azt tervezi, hogy összesen tíz múzeumot létesít a faluban, amelynek történetét egy többkötetes kiadványban dolgozzák fel az általa felkért kutatók.

Az idő tehát ismét meglódulni látszik Alsókalocsán, ám hogy a Csehországban dolgozó munkások mikor térhetnek haza véglegesen, azt ma még senki sem tudná megjósolni. A lényeg azonban az, hogy a turistának már ma is érdemes elzarándokolnia a "világ végére", ha egy igazi ruszin falut szeretne látni a maga valóságában.

hk