A lámpás "világvevő" rádió

Múltunk tárgyai

2009. november 6., 09:00 , 460. szám

Egy olyan birodalomban, mint amilyen a Szovjetunió volt, amely előszeretettel kötötte helyhez és tartotta tudatlanságban polgárait, az elektroncsöves, azaz "lámpás" rádiók valósággal kitárták a világot hallgatóik előtt.

Emlékszem, a hatvanas években, szakadtharisnyás utcagyerekként mindig csodálattal nézegettem dédnagyapám világvevő rádióját - színes kijelzőjét, fényesre politúrozott dobozát. A nappaliban állt, kitüntetett helyen, s bár bekapcsolni engedély nélkül nem mertem, már az is örömmel töltött el, ha a keresőgombot forgatva olyan mesés városnevekre tévedt a kijelző mutatója, mint Párizs, Madrid vagy Róma. Annál nagyobb örömet elképzelni sem lehetett azután, ha be is kapcsolhattam a készüléket, s kedvemre barangolhattam az állomások között. Leginkább a könnyűzenét szerettem, visszagondolva az akkori időkre, valószínűleg azért, mert az is olyan elérhetetlen, távoli dolognak tűnt számomra, mint oly sok minden egyéb az azóta megszűnt Szovjetunióban.

A rádiózás története a XIX. századba nyúlik vissza, az olasz Marconi 1894-ben mutatta be a távközlési hullámok gyakorlati alkalmazását. Az első rádióműsort 1914-ben sugározták a belgiumi Lackenben, 1921-ben pedig Pittsburghben útjára indult az első rendszeres adás.

A magyar rádióműsor-szórás 1925. december 1-jén indult meg hivatalosan, bár még várni kellett néhány esztendőt, míg Kárpátalján is fogni lehetett a budapesti adást.

A rendszeres rádióadások elindításával világszerte megkezdődött a készülékek ipari előállítása. Magyarországon a húszas évek közepéig kellett várni arra, hogy kezdetét vegye a nem katonai célú rádiókészülékek gyártása, amelyek jelentős része - az 1930-as évek közepéig - a német Telefunken cég licence alapján készült.

A Magyar Wolfram lámpagyár 1925-ben kezdte meg a rádiókészülékek gyártását Orion márkanéven. A Philips cég magyarországi érdekeltsége 1931-ben indította el a rádiógyártást. A nagyobb cégeken kívül mintegy 30 kisebb-nagyobb gyár működött az országban a negyvenes évek végéig, így Magyarország európai nagyhatalom lett e téren: a siker csúcsán ott készült a világ rádióinak 30 százaléka.

Elektroncsöves készülékeket már az I. világháború idején gyártottak katonai célokra, ám Magyarországon csak 1925-től hozták forgalomba a lámpásként emlegetett rádiókat. A harmincas évektől kezdődött a többlámpás rádiók gyártása. Ezek már szupervevők voltak több hullámsávval, ugyanis addigra a hosszúhullám és a középhullám mellett a rövidhullám is megjelent.

Az elektroncsöveket 1930-ban szabványosították, s ezzel párhuzamosan egységessé vált a rádiókészülékek kinézete is: az egyik oldalon volt a hangszóró, míg a másik oldalon a skála, a kezelőgombok és a varázsszem. Ez utóbbit 1938-39 körül abból a célból találták ki, hogy az adó erősségét jelezze.

Kárpátalján az 1939-40-es "Néprádió-akciók" révén terjedhettek el valóban jelentős számban a lámpás rádiókészülékek. Az ötlet Hóman Bálint nevéhez fűződik, aki úgy vélte, a magyar lakosság megérdemelne egy olcsó lámpás rádiókészüléket. Az első Néprádió Kossuth-címerrel ellátott, középhullám hallgatására alkalmas bakelitkészülék volt. A kereskedelmi ára 48 pengőt tett ki, viszont 24 havi részletfizetéssel már 2-3 pengőért hozzá lehetett jutni. Ezzel együtt a II. világháborúig a magyar lakosság többsége változatlanul detektoros rádiót használt.

A háború után Kárpátalján ínséges idők köszöntöttek a rádióhallgatókra is. Az első hetekben-hónapokban számos abban az időben komoly értéknek számító lámpás készüléket koboztak el a szovjet katonák, majd a megszálló hatóságok a készülékek beszolgáltatását is elrendelték.

Jó néhány hónapnak-évnek kellett eltelnie, amíg megjelentek az üzletekben a szovjet gyártmányú vevőkészülékek, az olcsó Moszkvicsok, rekordok, majd a büszke VEF-ek, Harkovok, Bakuk, Iszkrák stb. A Szovjetunióban gyártott rádiók azonban lényegesen különböztek azoktól a készülékektől, amelyekhez az itteni lakosság korábban hozzászokhatott. A majd tucatnyi időzónát átölelő szovjet birodalomban a rádióhallgatókat megpróbálták távol tartani a külföldi műsoroktól, ezért a legtöbb készülék sokáig nem vagy csak korlátozott mértékben volt alkalmas a nyugati adók műsorainak vételére, illetve a végsőkig erőltették a vezetékes rádióadás elterjedését, melynek így 1960-ig 31 millió előfizetője lett az országban, míg a vezeték nélkülinek mintegy 40 millió volt. A határ menti térségekben komoly erőfeszítéseket tettek a hatóságok az "ellenséges" rádióadások zavarására is.

Nem csoda, ha ilyen körülmények között egyre nagyobb értéket képviselt egy-egy valóban "világvevő" lámpás készülék. Néha csak éjjel, a függönyöket behúzva, az ajtót bezárva ült le a házigazda rádiója mellé, hogy olyan tiltott feliratok felé csavarja el a rádió keresőjét, mint például London, Luxemburg vagy Stockholm, ahonnan a szabad nyugati világ hangját remélte hallani.

Amikor 1956-ban Magyarországon kitört a forradalom, még mindig viszonylag kevés volt a jó rádió, aki viszont tehette, az élőben hallgatta a budapesti, majd végül néhány gyengébb vidéki adó műsorát, s ha merte, továbbadta a hallottakat ismerőseinek, akik semmit sem tudhattak a történtekről a hivatalos szovjet tájékoztatásból.

A Magyar Rádió az anyaországgal összekötő kapocs is volt a kárpátaljai magyarság számára. Sokszor az egyetlen köteléknek bizonyult, mely egy olyan távoli, legtöbbünknek elérhetetlen világhoz fűzte az itteni embereket, ahol az anyanyelvükön beszéltek.

A rádió minőséget jelentett és közösséget teremtett. Amikor az ötvenes-hatvanas években megjelentek az első tévékészülékek, a labdarúgás szerelmesei előszeretettel gyűltek össze a kevés készülék valamelyike körül, hogy megnézzenek egy-egy sorsdöntő válogatott meccset. Az első tapasztalatok nyomán azonban az a gyakorlat alakult ki sok helyütt, hogy lehalkították a tévékészüléket, s Szepesi György ihletett közvetítését hallgatták a rádió segítségével.

A lámpás rádiók korszakának végét a tranzisztoros készülékek felbukkanása jelentette. A könnyebb, kisebb fogyasztású és olcsóbb tranzisztoros rádiók gyártása még az ötvenes években elkezdődött a Szovjetunióban, de elsősorban katonai célokra. A lakosság nagyobb számban csupán a hatvanas évek végén jutott hozzá a készülékeknek ehhez az új generációjához, amely azonban a vétel minőségét tekintve még sokáig elmaradt a régi lámpás rádiók mögött.

Az évek múlásával a televíziózás is rengeteg hallgatót csábított el a rádiókészülékek mellől, azonban még sokáig a rádió maradt az információ egyik legfontosabb forrása a lakosság számára. Így például, amikor 1986. április 26-án Csernobilban bekövetkezett a hírhedt erőműbaleset, az emberek többsége nem a szovjet hírforrásokból értesült a történtekről, hanem a Szovjetunió területére oroszul sugárzó nyugati adók, például a BBC, a Szabad Európa vagy az Amerika Hangja adásaiból.

Az idő azonban megtette a magáét, s a régi készülékeket végérvényesen kiszorították az újak, így ma már legfeljebb a padláson fedezhetünk fel egy-egy régi lámpás rádiót, amely hovatovább múzeumi tárggyá nemesül.

pszv