Kollektív portré: kozákok és disznópásztorok

Ukrajnának sosem voltak bölcs vezérei. Ez időről időre szörnyű katasztrófákba sodorta, melyekben elpusztultak anyagi és szellemi kincsei. Hol a fejedelmi, hol a hetmani fejetlenség miatt dőlt romokba az ország, most pedig az elnöki-parlamenti miatt áll az összeomlás szélén. Hovatovább egyre mélyül a szakadék az újgazdag milliárdosok és a tulajdonképpeni nép között, melyet arcátlanul kizsákmányolnak. Hát a nép? Hallgat. Ezzel a cseppet sem szívderítő bevezetővel kezdi írását Olga Kapita lembergi gyakorló pszichológus, aki az Ukrajinszka Pravda internetes hírportál felkérésére vállalta, hogy megrajzolja az ukránság mentális portréját. Az alábbiakban írása főbb tételeit foglaltuk össze.

Érthető, hogy a több évszázadig tartó megaláztatás, a nemzeti önbecsülés és méltóság durva sárba tiprása után az új életet a legfontosabbal, önmagunk építésével kell kezdeni. Ehhez meg kell szabadulni az utálatos "áldozat- és rabkomplexustól", amely mintha láncokkal akasztaná meg lépteinket. Ideje tudatosítani, hogy nem mindig csak valaki más hibás a bajainkért, hanem megérdemeltük azt a sorsot, amelyben részünk volt eddig és van ma is.

Senki sem ártott többet nekünk, ukránoknak, mint mi magunk. Ennek a tudatosítása segít saját sorsunk irányítóivá lenni, s elkerülni a jövőben azokat a sajnálatos hibákat, amelyeket a múltban ejtettünk.

Miután idegen hatalmak évszázadokon át kizártak minket a közéletből, passzívak és lusták lettünk, hozzászoktunk az intellektuális és fizikai tétlenséghez. Megszoktuk, hogy titokban lessük, mi folyik a világban, és azzal nyugtassuk magunkat, hogy mindehhez nekünk semmi közünk, nem érint minket. Most viszont kiderült, hogy többé senkihez sincs semmi közünk, és mielőbb le kellene gyűrnünk gondolkodásunk évszázados tehetetlenségét és a jobbágyi mentalitást a cselekvésben.

Mi ukránok konkrét ügyek helyett túlságosan könnyen eufóriába esünk üres szavaktól, önként "akadunk horogra", úgy viselkedünk, mint az egzotikus struccmadár... Azután átesünk a ló túlsó oldalára - mélységesen csalódunk, másokat kárhoztatunk, holott magunk egyeztünk bele abba, hogy becsapjanak.

Nem látni a végét ennek az ördögi körnek... Lám, most is, a "nemzet atyjának vagy anyjának" soros megválasztása előtt készek vagyunk ismét rálépni ugyanarra a gereblyére.

Ki a hibás abban, hogy ilyenek vagyunk? Ma a nemzet legfontosabb feladata, hogy megismerje önmagát. Tudatosítani kell, kik vagyunk: civilizált európaiak vagy bennszülöttek a perifériáról.

Valaha a nemzeti karakter két típusával rendelkeztünk: a földművesek gyenge és a kozákok erős típusával. Az előbbi számára túrni a szent anyaföldet drágább, mint a szabadság, míg a másiknak a szent szabadság az életnél is fontosabb. Mára a második típusnak csak a romjai maradtak.

Dmitro Doncov még kategorikusabban fogalmazott, kozákokra és disznópásztorokra osztva a népet. Érthető, hogy kozákokból mindig kevés volt. Kevés volt belőlük Hmelnickijnek, hogy megnyerje a szabadságért vívott döntő ütközetet, hiányoztak Mazepának is, hogy megmenthesse Ukrajnát a pusztulástól. Petljurának eleve nem volt kivel harcolnia...

Először Tarasz Sevcsenko állította szembe a kozák és a disznópásztor mentalitást keserű határozottsággal. Nem a paraszti létet ellenezte, hanem azokat a "faragatlan disznókat", akik alázatosan meghajoltak az úri dölyf előtt.

Ivan Franko nyíltan kigúnyolta azt az embert, aki az idegen iga alatt görnyedve úgy gondolja, hogy "kínok között sokasodva erővé lehet nőni, és saját kézbe venni az egész vidéket". A Galíciai portrék című könyve előszavában mint "elnehezült, zabolátlan, szentimentális, kitartását és akaraterejét vesztett rasszról" beszélt az ukránokról, amely "oly kevéssé alkalmas a politikai életre a saját szemétdombján, viszont oly termékeny a legkülönfélébb köpönyegforgatókat illetően".

Ukrajna tragédiája nem az idegen hordák tombolásában leledzik, hanem abban, hogy maga nem szűnt meg hordának lenni.

Saját hordánk belülről irtott ki minket. Egyetlen európai nép sem fordította az ellenségnek szánt fegyvert ily készségesen önmaga ellen: testvér testvér ellen, fiú apja ellen. Nem a muszkák űzték ki Ukrajnából Hrusevszkij, Vinnicsenko, Petljura kormányait, hanem - éppen Vinnicsenko állítása szerint - maguk az ukránok.

Nem a tatárok idézték elő az 1933-as éhínséget. Nem a német fasiszták fogdosták össze a galíciai falvakban az UPA fiatal önkéntes nővérkéit, és erőszakolták meg őket falkákban, akár a kutyák, hanem a saját hordánk Ivanenkói, Petrenkói, Kovalcsukjai...

A szovjethatalom évei alatt kiszorítottak, kitiportak Ukrajnából mindent, amire büszke lehet egy nemzet: tehetségeket, értelmiséget, gondolkodó embereket, akiknek saját véleményük volt.

Az a legszörnyűbb horda, amely a szívünkben feni a fogát. Ukrajnában ez irtotta ki az elit génalapot, engedelmes barommá változtatva egy nagy nemzetet.

Azért írok, hogy embereink kritikusan tekintsenek magukra, kezük munkájára, s legalább gondolkozzanak el azon, vajon lehet-e disznópásztor mentalitásra alapozva erős, független államot építeni? Csak egy független országban lehet újrateremteni a kozák genotípust, amelyre oly nagy szükségünk van.

Az 1991-es referendum jelentette az első nagy történelmi elmozdulást. A politikusok hatalomra vágytak, az értelmiség jogokra, szabadságra, a nemzeti kultúra, a nyelv, a szimbólumok újjászületésére, az utcák átkeresztelésére. Hát a dolgozó emberek? A munkások és parasztok nem áhítoztak "magas matériákra", jó fizetésről, gépkocsiról, színes televízióról, megfelelő táplálékról és öltözetről álmodoztak szülőföldjükön.

A politikusok nagyjából megszerezték a hatalmat, az értelmiség is nyert - ha anyagilag nem is, de erkölcsileg mindenképpen. A dolgozó emberek viszont becsapottnak érzik magukat azóta is.

Úgy tűnik, van Isten adta államfőnk, olyan, amilyet megérdemlünk, és van kormányunk is, az utolsókból, akiknek még hihettünk - nem is tudnánk, kik közül választhatnánk jobbakat. De ezek semmit sem adtak az embereknek - se földet, se magántulajdont, se jogrendet.

Mert a jó politikus ugyancsak a mi ukránunk, akinél a szülőanya szeretete önmaga, személyes függetlensége, saját ambíciói szereteténél kezdődik. Az ő szeme előtt mindig is a vezető pozíció lebegett, benne saját magával, annak minden számára kellemes következményével.

Mára felépítettünk egy oligarchikus társadalmat, amelyben az úgynevezett üzletemberek nem azok, akik gondoskodnak az országépítésről, a reformok sikeréről, a nemzet újjászületéséről. Túlnyomó többségükben ügyes tolvajok és csalók, akiknek közömbösek az állam érdekei. Ezek csak saját gyomruk és zsebük patriótái. Ilyen "ukránokkal" Ukrajnának sosem lesz ereje magasabbra emelkedni a harmadik világ lehetőségeinél.

Vezető hivatalnokainknak érdemes lenne felfogniuk, hogy az az állam, amely ilyen szégyenletes bért fizet alkalmazottainak, megalázza őket. Azok pedig a maguk részéről nem tekintik ezt a hatalmat államnak.

Kant, a bölcs filozófus leginkább a csillagos égtől volt elragadtatva a feje fölött és a lelkében hordozott erkölcsi törvénytől. Tudta, mit beszél. Minden erős nemzet éppen ettől az "erkölcsi törvénytől" szilárd, melynek hordozója a vezető réteg. Ahol ez a réteg szigorú követelményeket támaszt önmagával szemben, ellenáll a haszonlesésnek és az erkölcsi romlásnak, mindenek fölé helyezi az emberi becsületet és a hazafiúi kötelességet, ott a nemzet eléri a maga célját.

Az erkölcsi törvény könyörtelen: amikor a söpredék mentális tulajdonságai az egész nemzet "lelki útravalójává" válnak, a társadalmi katasztrófa elkerülhetetlen.

Állandóan érzékeljük egy vezető, államalkotó, társadalomformáló erő hiányát. Ki fog vezetni bennünket? (pravda.com.ua/Kárpátalja)