Tanmese halakról, macskákról és diszkrimináció-mentességről ,

2009. december 11., 09:00 , 465. szám

A földindulás után Nagy-Tóország peremvidékeit immár földgátak választották el, s e holt vizeket már más országok birtokolták. Így egy nagyobbacska pocsolyányi rész épp Macskahonhoz került, s lassan elapadt, elmocsarasodott. A legöregebb halak még emlékeztek Nagy-Tóország végtelen vizeire, amelyeket semmiféle gátak sem szabdaltak, s elérzékenyülve merengtek e számukra boldog idők felett. Macskahon történészei ezt azonban egészen másként látták. Szerintük elapadásról szó sincs, a földnyelvek már a történelem előtti időkben is ott voltak, csak egyes területek, Tóország közelsége miatt, elvizenyősödtek. Bárhogyan is volt, a pocsolyában még most is halak meg mindenféle vízi élőlények éltek, ami épp elég kellemetlenséget okozott a környező száraz országoknak.

Macskahonban például sokan meg voltak győződve arról, hogy a halak titokban azon konspirálnak Tóországgal, hogy valahogy átfúrják a gátat és eltüntessék a földnyelvet, ami elválasztja őket a nagy víztől. Ez a félelmük persze alaptalan volt, hisz Tóország nagyhalai hivatalosan is örök időkre lemondtak már ezekről a kiszikkadt vidékekről, de ami fontosabb, a bátor ragadozó halak már rég kihaltak, s a leszakadt medencék megfélemlített aprónépe, akiket sok nagyvízi társuk csak saját haleledel-adagját veszélyeztető potyalesőkként kezelt, nemigen jelentettek veszélyt senkire sem. Meg is lennének maguknak, kis vízi világukban, ha annak dolgait rájuk hagynák. Egyes macskavezérek ösztönei mégis azt diktálják, hogy meg kellene szabadulni már ettől a vízi bandától, aminek legkézenfekvőbb módja a pocsolya kiszárítása.

Nem is lenne ezzel semmi gond, ha nem azok a fránya állatuniós charták és egyezmények, amelyek tiltják az ilyen brutális zoocídiumokat. Igaz, az efféle szabályok többek között az oroszlánok és antilopok vonatkozásában sem működnek tökéletesen, de hát ki merne szólni az oroszlánoknak?

Ezért aztán Macskahonban inkább rafinált módszereket agyalnak ki, amivel megpróbálják fokozatosan beszűkíteni a halak életterét. A halakat nyávogni tanítják, persze kevés sikerrel, ami annál is inkább nyugtalanító, mivel az országban más állatok is vannak, akik szintén vonakodnak macskanyelven szólni. Például a kutyák, akik úgy gondolják, hogy a nyávogás számukra méltóságon aluli. Ők azért mégiscsak négylábúak, s az sem mindegy, hogy mögöttük egy meglehetősen agresszív kutyabirodalom áll. A halak még jól emlékeznek azokra az időkre, amikor a kutyák önkényuralma ellen a macskákkal együtt harcoltak, ez azonban már a múlté, a győztesek gyorsan felejtettek. Vannak, akik még rosszabbul jártak. Például a törpemacskák, akiknek még a létét sem hajlandók elismerni, mondván, hogy egyszerűen csak kicsire nőttek.

Vannak azután olyan macskák is, akik a halak nyávogtatását valamiféle revánsként fogják fel, azt állítván, hogy ez semmi ahhoz képest, ahogy az ősidőkben egyes halak a macskákat úszni tanították.

A vízi nép dirigálása sem problémamentes, hiszen azok állandóan elégedetlenkednek, mondván, hogy kollektív haljogokat és saját vízi feljebbvalókat szeretnének. Látszólag persze ezt is megoldották: ha vízit akarnak, akkor ott vannak nekik a békák. Amíg kicsik, meg sem lehet különböztetni őket a halaktól. Igaz, hogy úszásuk kecsessége nem versenyezhet a halakéval, azonban sokkal fontosabb, hogy ki tudnak jönni a szárazra, s ha nem is nyávognak, de legalább brekegnek valamit. Egyes békák - bár a négylábúak valójában mélyen lenézik őket - hajlamosak arra, hogy bekapcsolódjanak a szárazság előnyeinek propagálásába, s megfeledkeznek arról, hogy ezzel nem csak a halakét, de saját sorsukat is megpecsételik.

Macskahonban persze, úgy, ahogyan mindenütt, szigorúan ragaszkodnak az állatok diszkrimináció-mentességéhez, és egyenlő jogokat biztosítanak a halaknak is, amit az állatunió is pozitív lépésként értékel. Ezért aztán a versenyszabályok mindenkinek egyforma feltételeket írnak elő. Példának okáért a futóversenyen szigorúan előírják a cipők talpának rugalmasságát, a mezek színét, de még a talaj keménységét is, már amelyiken mind a macskáknak, mind a halaknak futniuk kell. Ennek ellenére a halak mindig alul maradnak, amit tökéletlenségük ékes példájaként emlegetnek fel lépten-nyomon. A macskaideológusok gondoskodó jóakarata azonban előbb-utóbb segít leküzdeni ezeket az átmeneti nehézségeket. A recept egyszerű: egyre kevesebb vizet kell hagyni számukra, hogy fokozatosan rákényszerüljenek a futás gyakorlására.

Mit is mondhatnánk az aggódó haltársadalomnak: ne féljetek, végül is a macskák szeretik a hala(ka)t.

Gulácsy Géza