Város a Nereszen aljában

2010. február 5., 09:00 , 473. szám
Técső központja ma

A Máramarosi-medence földrajzi középpontjában, az ezer méteres magasságba tornyosuló, fenséges Nereszen-hegy aljában, a Tisza jobb partján terül el Técső városa, melynek 13 000 lakója közül 4000-en magyarnak vallják magukat, így ez a közösség a Felső-Tisza-vidék egyik jelentős magyar nyelvszigeteként emelkedik ki a környező ruszin tengerből.

A terület már a Kr. u. I–II. században lakott volt, amiről a környéken talált római császárkori pénzek is tanúskodnak, később viszont elnéptelenedett a vidék, s a magyar honfoglalás korában csak hatalmas, áthatolhatatlan erdőség húzódott itt, a Tisza mentén. A XII. századtól kezdődően azután magyar és szász telepesek érkeztek a nagy folyó völgyébe, melynek folytán Máramarosban és Ugocsában magyar, illetve szász települések nőttek ki a földből. Az előbbiek közé tartozott a XIII. század elején alapított Técső, melynek nevét – Tecu formában – 1211-ben jegyezték le először, a városnév pedig a régi magyar Técs személynév kicsinyítő képzős változatából származik. A középkorban főleg a közeli sóbányák sóvágói lakták, 1329-ben pedig I. Károly Róbert – négy másik máramarosi településsel, Viskkel, Huszttal, Hosszúmezővel és Máramarosszigettel együtt – koronavárosi rangra emelte, ami azt jelentette, hogy lakói csak a királyi kincstárnak tartoztak adózni, nem álltak földesúri uralom alatt, s városi önkormányzattal rendel

keztek.

1514-ben Técső is csatlakozott Dózsa György parasztháborújához, melyben – nevével ellentétben – polgárok és kisnemesek is részt vettek. A bukás után aztán, Munkácshoz, Ungvárhoz és Beregszászhoz hasonlóan, rebellis városnak minősítették, és súlyos sarcot róttak ki rá. Később II. Rákóczi Ferenc seregében is ott találjuk a técsőieket, 1705-ben például száz polgár csapott fel kurucnak. A szabadságharc vereségét követően – büntetésként a települést megfosztották koronavárosi rangjától, s csak a XIX. század elején szerezte vissza – részben – a kiváltságait. 1848-ban azután több száz városlakó állt be nemzetőrnek, akik derekasan végigharcolták a forradalom és szabadságharc csatáit, s a világosi fegyverletétel után is hűek maradtak ’48 eszméihez. 1896-ban, a millennium évében itt avatták fel Kárpátalja első köztéri Kossuth-szobrát, Gerenday Béla képzőművész bronzból öntött alkotását, mely jelenleg is az eredeti díszes, fehér márvány talapzatán áll. Ez a vidék egyetlen olyan, magyar vonatkozású emlékműve, mely "megúszta" az 1944-es "felszabadulás" utáni szobordöntögetési hullámot. Hogy ez miként sikerült, arról két történet is közszájon forog. Az egyik szerint amikor Ivánék ’44 őszén bevonultak a városba, megkérdezték a helybeliek egyikét, hogy kit ábrázol a szobor, mire az orosz történelemben némiképp járatos polgár rávágta, hogy ez egy dekabrista emlékműve, így a szovjetek békén hagyták azt. A másik história pedig akképpen szól, hogy a szobrot lerombolni érkező sztálinistákat a técsőiek előbb leitatták jóféle – és jó erős – szilvapálinkával, majd a Romániába tartó vonatra rakták fel a lerészegedett társaságot. A határőrök azután – mint határsértőket – letartóztatták őket, s mire kilétükre fény derült, addigra háttérbe szorult, majd elfelejtődött az emlékmű eltávolításának az ügye...

De már egy kicsit előreszaladtunk. Ugyancsak a millennium esztendejében történt, hogy a közeli Máramarosszigeten született Hollósy Simon festőművész. A XIX. századi realizmus és naturalizmus kiváló művelője megalapította a nagybányai művésztelepet, majd 1902-ben kivált a nagybányai közösségből, és Fonyódra, majd Técsőre vitte tanítványait. A máramarosi kisvárosban élte le élete utolsó éveit (bár a teleket Münchenben töltötte), s a Tisza menti településen festette meg – többek között – Técsői tájkép, Boglyás táj, illetve Alkonyat boglyákkal című alkotásait. Itt is hunyt el 1918. május 8-án. Utolsó otthona ma is áll.

Eredetileg a városhoz tartozott a település tiszántúli része, 1902-ben pedig hozzákapcsolták az ugyancsak a Tisza bal partján fekvő Ferencvölgyet is. Az 1920-as trianoni békediktátum értelmében azonban a két bal parti településrész – Kistécső néven – Romániához került, s bár 1941-ben újból összevonták őket Técsővel, a 2. világháborút követően ismét Romániáé lettek. A Tisza két partján lévő városrészeket egykor közúti híd kötötte össze egymással, ám ezt 1944-ben a visszavonuló magyar csapatok – a szovjet előrenyomulás lassítása céljából – felrobbantották. Azóta romos állapotban leledzik...

A 2. világháborút követően aztán megannyi técsői fiatalt is a Donyec-medencébe hurcoltak, hogy dolgozzanak a bányavidék tárnáiban. Egyikük a ma már 80 éves Erdei István.

– 1948-ban kaptam meg a behívót a hadkiegészítő parancsnokságtól, s el is vittek Donyeckbe, ahol a bányászati szakiskolába kerültünk. Két és fél hónap múlva azonban úgy százan elhatároztuk, hogy megszökünk, és hazautazunk. El is indultunk. Vonatokra kapaszkodtunk fel és a nyitott lépcsőjükön utaztunk, enni meg azt ettük, amire a szakiskolában kapott fejenkénti száz rubelből futotta. Így értünk el Volócra, ahol a milícia körülvette a vonatot, szigorúan ellenőriztek minden utast, így elkaptak bennünket. Aláírattak velünk egy papírt, melyben vállaltuk, hogy visszautazunk, de én inkább hazajöttem Técsőre, és kilenc hónapig otthon tartózkodtam, míg csak le nem tartóztattak, és vissza nem szállítottak Donyeckbe, a bírósági tárgyalásunkra. Négy hónapot töltöttem előzetesben. 200-an voltunk összezsúfolva a börtön egyik termében, voltak, akik a falak tövében kuporodtak össze, úgy húzták ki az éjszakát. Azután nyolc hónap munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítéltek, melynek időtartamába beszámították az előzetesben lehúzott hónapokat is. Egy gépgyár üzemcsarnokában helyeztek el minket, ahonnan kivitték a gépeket, s emeletes priccseket állítottak a helyükre. Faforgáccsal töltött zsákokon aludtunk, és különböző építkezésekre vittek dolgozni. A büntetésem letöltését követően pedig hazautaztam, és előb a helyi kolhozban, majd a técsői bútorgyárban, végül pedig a járási autóparkban helyezkedtem el, s az utóbbi munkahelyről mentem nyugdíjba. 1955-ben házasodtam meg, így öt éve megülhettük az aranylakodalmunkat, s ma a két gyerekem mellett négy unokának és négy dédunokának örülhetek...

De térjünk is át a jelenre.

– 1989. április 30-án alakult meg a KMKSZ Técsői Alapszervezete – emlékezik vissza Borbély Sándor, a szervezet első elnöke. – 1989 szeptemberében a feleségem, Borbély Júlia vezetésével létrehoztuk az Arany Ősz énekkart, s első ízben a következő esztendőben szerveztük meg az Arany Ősz Kórusfesztivált, mely nemzetközi szintű és igen magas színvonalú eseménnyé nőtte ki magát. Olyan énekkarok látogattak el hozzánk, mint az esztergomi Szent István Kórus, a gyöngyösi Cantus Corvinus, a Tiszaföldvári Férfikar, vagy éppen a budapesti Szent Imre-templom kórusa, s közben a mi énekkarunk is elég szép elismerést vívott ki magának mind Magyarországon, mind Romániában (konkrétan Erdélyben). Ugyancsak 1989 őszén avattuk fel a sztálinizmus áldozatainak az emlékművét, ám mivel a helyi hatalom nem engedte meg, hogy a város belterületén állítsuk fel azt, így a temetőben helyeztük el az emlékoszlopot. Emellett magyar nyelvű csoportot hoztunk létre a városi óvodában, aktív tagunk, Fóris Judit pedig színjátszó csoportot szervezett, mely Técső mellett Visken és Aknaszlatinán is fellépett. 1994-ig voltam elnök, akkor a tisztújítás során Szöllősy Tibort választották elnökül, akinek a vezetésével – kiválva a KMKSZ-ből – megalapították a Técsői Magyar Kulturális Szövetséget.

– Ekkor, 1994 májusában létrehoztuk a Tiszavirág Nyugdíjas Egyletet, mely a KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének a keretein belül, a Szövetség alapszabálya szerint működött, s működik ma is, miközben 2000-ben újjáalakult az alapszervezet, és nyolc évre én lettem a vezetője – veszi át a szót Bányász Erzsébet, az egylet elnöke. – Minden évben lebonyolítottuk a nagyszabású Arany Ősz Kórustalálkozót, diabetikus csoportot vittem Pécsre térítésmentes gyógykezelésre, magyarországi nyaralásokat szerveztem técsői nyugdíjas csoportok számára, kirándulásaink során bejártuk Kárpátalja nevezetes helyeit, s többször is megrendeztük a farsangi mulatságot, illetve a szüreti bált.

A múlt évben pedig hivatalosan is bejegyeztettük az alapszervezetet, azóta ismét jogi személy vagyunk – közli Kékesi Sándor, az alapszervezet jelenlegi elnöke. – A nyár és az ősz fordulóján szerveztünk egy kirándulást Vereckére, majd megnyertünk egy pályázatot a Szülőföld Alapnál, melynek révén az ősz folyamán lebonyolítottuk a Técsői Kulturális Napok rendezvénysorozatát. Ami pedig a terveket illeti, az elkövetkező esztendőkben is szeretnénk megrendezni a kulturális napokat.

Most pedig térjünk rá a református, illetve a római katolikus egyházközség bemutatására. Técső református temploma az 1200-as években épült gótikus stílusban (s természetesen római katolikus szentegyházként), mely a hitújítást követően, 1546-ban lett reformátussá. 1748-ban kibővítették az épületet, s ekkor készült el a 198 táblából álló, párját ritkítóan szép és értékes kazettás mennyezet, melynek fatábláit ornamentális, illetve figurális díszítésekkel ékesítették. A templom másik legfontosabb relikviája pedig az a kalandos sorsú magyar nemzeti zászló – szalagjának felirata szerint a Függetlenségi és 48-as Párt lobogója, 1905-ből –, melyet az idegen, megszálló hatalmak elől rejtettek el. Véletlenül került elő a feledés homályából, 1995. november 3-án találták meg a szentegyház padlásán, egy elkorhadt faládában.

– Gyülekezetünk 1350 tagot számlál, sajnos, a kivándorlás és az elhalálozások következtében 670 fővel lettün kevesebben az elmúlt 18 év során – tájékoztat László Károly református lelkipásztor. – Az emigráció 1996 és 1998 között volt a legintenzívebb, amikor évente 30 család is átköltözött Magyarországra. Két-három esztendővel ezelőtt azonban megállt a kivándorlás, mivel a gazdasági nehézségek miatt már az anyaország sem olyan vonzó emigrációs célpont, mint volt korábban.

1991-ben indult újra a hitoktatás, és két vallástanár tartja meg a foglalkozásokat, órák után, a Hollósy Simon Középiskolában. Emellett vasárnapi iskolát is szerveztünk, melyre – akárcsak a konfirmandusok felkészítésére – a parókián kerül sor. Sajnos, a régi parókiát nem kaptuk vissza, csak a telkét, mert az épületet még a szovjetrendszerben lebontották. A gyülekezet önerőből építette fel az új parókiát. Minden munkálatot közmunkában végeztünk el, csak a tetőzet egybeszerkesztéséért fizettünk a Nagyszőlősi járásból ideutazó ácsmestereknek. 1992 és 2009 között pedig felújítottuk a templomot, bevezettük a fűtést, átfedtük az épületet, automatizáltuk a harangokat, villanyüzeműre szereltük át a toronyórát, magyarországi, pécsi mesterekkel pedig felújíttattuk az orgonát. Mindemellett diakóniai munka is folyik a gyülekezetben, hátrányos helyzetű gyermekeket étkeztetünk, több rászorulónak is segítünk a téli tüzelő megvásárlásában, betegeket látogatunk, s élelmiszersegélyben részesítjük elesett testvéreinket.

– 550 hívő alkotja a római katolikus egyházközséget – magyarázza Mikulyák László, a gyülekezet gondnoka. – A régi plébániánk helyett egy romos épületet kaptunk a templom mellett, melyet – a szentegyházhoz hasonlóan – felújítottunk, s jelenleg itt folyik a hitoktatás, valamint száz rászoruló gyermek ingyenes étkeztetése. Megjegyezném: nem csak római katolikusok, és nem csak magyarok vannak közöttük... Karitász szervezetünk pedig fenntart egy óvodát a szomszédos Bustyaházán, két gyermektábort a közeli Kerekhegyen, illetve Bustyaházán, s havonta élelmiszercsomagokkal támogat 160 családot Técsőn, valamint a két fentebb említett községben. 72 család számára biztosítják a téli tüzelő megvásárlását, karácsonykor és húsvétkor pedig 350 élelmiszercsomagot osztanak szét Técsőn, Bustyaházán, valamint Kerekhegyen.

De ejtsünk szót a városfejlesztésről is.

– Tavaly, a Técsői Járási Állami Közigazgatási Hivatal segítségével tereprendezési munkálatokat végeztünk el a városközpontban – fejti ki Mészáros Tibor alpolgármester. – Két mellékutcát csatornáztunk, ugyancsak két utcában kicseréltük a vízvezetékeket, valamint a szennyvízelvezető csöveket. A Kossuth utcában betonágasokkal váltottuk fel a fa villanyoszlopokat, a Vörös hadsereg utcában pedig új világítótesteket helyeztünk el a villanyoszlopokon, s ugyanezt a munkát végezzük majd el más mellékutcákban is, ahol erre szükség van. Már megvásároltuk az új lámpákat, most jöhet a felszerelésük. Emellett egy magyarországi és egy romániai testvértelepülésünkkel, Csengerrel, illetve Negrestével együtt közös Európai Uniós pályázatot nyújtottunk be egy técsői vállalkozásfejlesztési központ felépítésére, s most várjuk a választ.

Végezetül pedig – hogy könnyedebb témára térjünk – ejtsünk pár szót róla, miért is nevezik dongósoknak a derék técsőieket. A magyar folklórban ismeretes településcsúfolók közé tartozó történet szerint egyszer egy dongó megcsípte a técsői presbiter orrát, amitől az öklömnyire dagadt. A felháborodott hívek azonban elfogták a rovart, és átadták azt az egyháztanácsnak. A testület azután elgondolkodott rajta, miként is büntessék meg a szemtelen zümmögőt, s különböző halálnemeket eszeltek ki a számára: vízbefojtást, felakasztást, lefejezést, végül azonban úgy döntöttek, hogy nyakát szegik, így felvitték a dongót a templom tornyába, s onnan a mélybe dobták. A rovar, persze, vidáman elrepült, a técsőiekre viszont ráragadt a dongós elnevezés...

(Az archív fotókat Kozulják János técsői fényképész bocsátotta rendelkezésünkre.)

L.M.