A 10943-as számú ügy

Életutak: Mucsicska János tragédiája

Mucsicska János Gyula munkácsi görög katolikus kántortanító története tipikus XX. századi kárpátaljai sors: végigharcolt két világháborút, aztán megkínozták és kivégezték, mert úgy látszik, rosszkor volt rossz helyen. Családja évekig semmit sem tudott a hollétéről, s amint halála, úgy rehabilitációja is szinte titokban történt meg.

Mucsicska János 1894-ben, tehát még a Monarchia idején született az Ung megyei Oroszkomorócon. Éppen "idejében" jött a világra ahhoz, hogy húszévesen, 1914 szeptemberében, azaz az első világháború kitörése utáni első napokban máris bevonuljon Ungváron a 66. császári és királyi gyalogezredhez. A karpaszományosként szolgáló fiatalember Európa számos hadszínterét bejárta, mígnem 1916-ban orosz fogságba esett. Majdnem egy évi raboskodás után sikerült megszöknie, s kalandos körülmények között, Lengyelországon keresztül jutott haza.

A háború után elkövetkező cseh érában visszatért polgári foglalkozásához, azaz folytatta a tanítást. Amikor 1938-ban Munkács újra magyar fennhatóság alá került, a korabeli okmányok tanúsága szerint, amelyeket unokája, Guthy István bocsátott a rendelkezésünkre, éppen a városhoz közeli Iványiban működött állami tanítóként.

A második világégés idején hadnagyi rangban szolgált Mucsicska János a magyar hadseregben, Kurszkban és környékén állomásozott. "Később azt mondta a feleségének, azaz a nagyanyámnak, hogy "én senkit nem öltem meg, senkire nem lőttem, csináltam, amit kellett" – meséli Guthy István. – Jóval a háború vége előtt hazajött, úgy emlékszem, azért szerelték le, mert a lábával volt valami probléma."

Amikor 1944 őszén bevonultak Kárpátaljára a szovjet csapatok, az elsők között tartóztatták le Mucsicska Jánost. "November 8-án reggel két katonatiszt állított be a munkácsi Oroszvégen álló házba, ahol akkoriban lakott a család, s a nagyapát keresték. Nagyanyám mondta nekik, hogy férje az iskolában van, s ők valószínűleg utánamentek, elvitték, mert azután már senki sem látta" – emlékezik az unoka.

A család ezután hosszú évekig semmit sem tudott, nem is hallott az elhurcolt férjről és apáról. Minden lehetséges hivatalt megkerestek, még az ungvári katonai bíróságon is érdeklődtek – hiába. A katonai bíróságon nem hivatalosan azt mondák nekik, soha nem fogják megtudni, mi történt az eltűnttel. Ennek ellenére Mucsicskáék kitartóan nyomoztak tovább és reménykedtek. "A fia és édesanyám, a lánya is mindvégig hitték, hogy életben van, s előbb-utóbb hazatér. Eljárt hozzánk annak idején egy jósnő, az is azt hajtogatta, hogy haza fog jönni" – emlékezik vissza azokra a nehéz háború utáni évekre Guthy, akiben mély nyomot hagyott, hogy meg sem ismerhette nagyapját.

Múltak az évek. Időközben hazatértek azok a "málenykij robotra" hurcoltak, akik túlélték a sztálini lágereket, s azok is, akiket később kulákként vagy hitük melletti kiállásukért hurcoltak meg. Végül, több mint tíz évvel később, 1958-ban a szovjet hatóságok a család kitartó kutatását látva kiállították Mucsicska János halotti bizonyítványát. Az okmány kiválóan szemlélteti annak a kornak a könyörtelenségét és cinizmusát. A halál oka: ismeretlen, a halál helye: ismeretlen – áll a nyomtatványon, miközben a hatóságok pontosan tudták, s a halotti bizonyítványban fel is tüntették az elhalálozás dátumát: 1945. január 30.

A halottá nyilvánítással az állam, a rendszer a jelek szerint minden tájékoztatási kötelezettségét letudottnak tekintette, s a családnak egészen a rendszerváltásig nem is sikerült további részleteket megtudnia az ügyről. Mucsicska Tibor, az elhunyt fia, és Guthy István, az unoka a kilencvenes évek közepén értesült arról, hogy a Kárpátaljai Megyei Levéltárban esetleg választ kaphatnak az őket kínzó kérdésekre. "Elmentünk az archívumba, s megkérdeztük, vannak-e Mucsicska Jánossal kapcsolatos anyagaik. Azt mondták, mindjárt utánanéznek a dolognak, s néhány perc múlva már jöttek is a válasszal, hogy igen, vannak ilyen dokumentumaik. Kaptunk egy időpontot, amikor betekinthettünk az anyagba. El is mentünk, s egy napon át olvastuk azt a nagy iratcsomót" – tudjuk meg Guthy Istvántól.

A 10943-as számú ügy jó néhány, összességében mintegy 6-7 kilónyi kihallgatási jegyzőkönyvből áll, miután a foglyot 1944 őszén és telén naponta többször is kihallgatták. Csak sejteni lehet, hogy a vallatásra Ungváron került sor, miután a dokumentumokból ez nem derül ki egyértelműen. A jegyzőkönyvekből megtudható, hogy bár Mucsicska János csak tolmácsként működött, mivel magyar kémelhárítók kihallgatásain fordított, a szovjet vallatók kíváncsiak voltak tiszttársai nevére, illetve azokra az ügyekre, amelyekkel foglalkoztak.

"Az ügyhöz csatolták számos szovjet állampolgár vallomását is, akik Kurszkban találkoztak nagyapámmal – emlékezik vissza Guthy István a levéltárban olvasottakra. – A tanúvallomások többsége rendes emberként jellemezte őt. Egy-két ember nyilatkozott csak elítélően róla, de ezekben az esetekben erősen kilógott a lóláb, látszott, hogy ezt "kellett" mondaniuk."

Az I. gárdahadsereg katonai bírósága, amely Mucsicska János ügyét tárgyalta, egy őrnagyból és egy közlegényből állt, s különösebb hezitálás nélkül ítélte golyó általi halálra a vádlottat 1945 januárjában. Az ítélet indoklása szerint Mucsicska János bűne az volt, hogy 1942-ben bevonult a magyar hadseregbe, ott elvégzett egy kémelhárító tanfolyamot, s a kurszki területen "jelen volt" (!) szovjet állampolgárok kihallgatásánál és kivégzésénél. "Az ügyhöz csatolták nagyapán kegyelmi kérvényét is, amelyet azonban elutasítottak. Az aktákon több magas rangú szovjet vezérkari tiszt aláírása szerepel, azoké, akik foglalkoztak az üggyel, felügyelték azt, illetve jóváhagyták a halálos ítéletet" – mondja Guthy István, emlékeztetve, hogy nagyapja távolról sem egyedüli áldozata volt a megszálló erők tisztogató akcióinak. A korszakkal foglalkozó kutatások alapján úgy véli, hogy Kárpátalján legalább 200-300 volt magyar tisztet hurcoltak el 1944 őszén a szovjet hatóságok, akiknek egy jelentős részét rövid időn belül kivégezték

.

A család máig nem tudja, hol nyugszik Mucsicska János. A megyei levéltárban érdeklődésükre azt mondták, sosem fog kiderülni, hová temették a tanítót. "Az erre vonatkozó kevés anyagot a rendszerváltáskor állítólag Moszkvába vitték. A kilencvenes évek kutatásaiból kiderült, hogy a szovjet csapatok bevonulása után elfogott és kivégzett magyar katonák holttestét valószínűleg a két ungvári temető valamelyikében temethették el, méghozzá jeltelen sírokba, a "sorok közé", esetleg a városon túl, a Perecseny felé vezető út mentén ásták el őket" – magyarázza Guthy István.

A megyei levéltár igazolást is kiadott a Mucsicska János ügyével összefüggő anyagaik alapján. Ezek szerint a kántortanítót 1944. december 17-én (!) tartóztatták le, s 1945. január 21-én ítélték halálra a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökségének egy 1943-as rendelete (!) alapján. Az ítéletet 1945. január 30-án hajtották végre, a helyszín azonban nincs megjelölve.

A levéltári igazolásból az is kiderül, hogy a megboldogultat a politikai repressziók áldozatainak rehabilitációjáról rendelkező 1991-es ukrán törvény értelmében azóta rehabilitálták. "Minderről semmit sem tudtunk – jegyzi meg Guthy István. – Ha nem megyünk el a levéltárba, ha nem érdeklődünk, talán máig sem tudjuk, hogy mi lett nagyapám sorsa, ahogy azt sem, hogy már rehabilitálni is érkeztek..."

hk