"Szép árat fizettek a hízott libákért"

2010. április 9., 10:00 , 482. szám

Bár az állatvédők tiltakoznak ellene, még ma sem ment ki teljesen a divatból a libatömés. Szülőföldünkön kiváltképp elterjedt gyakorlat volt ez a régi világban, amikor még sok zsidó nemzetiségű embertársunk élt Kárpátalján, akik vallási előírásból nem ehettek disznóhúst, ezért libákat hizlaltak vagy hizlaltattak. S emellett is akadtak gazdaságok, ahol a közelmúltban is tömték a libákat.

- Eddig még mindig volt libánk, akárcsak annak idején a szüleimnek, s bár most éppen egyet sem tartunk, a közeljövőben szeretnék venni újakat - magyarázza a salánki Benedek Etelka. - A jószágaink közül korábban többet is tömtünk, volt, hogy egyszerre kettőt-hármat. Áprilisban keltek ki a kislibák, akkor aztán meg kellett várni, hogy jól kifejlődjenek, és októbertől lehetett hízásra fogni őket. Négy hétig tartott a hizlalás, ilyenkor a kiszemelt példányokat különválasztottuk a többiektől, és bezártuk őket az ólba, hogy ne járják le a felszedett súlyt.

Naponta kétszer tömtem a libákat, reggel és este, méghozzá úgy, hogy leültem a kisszékre, a lábam alá tettem az állatokat, a kezembe vettem a fejüket, szétnyitottam a csőrüket, és egyesével nyomtam a szájukba a málészemeket, melyekre étolajat öntöttem, hogy jobban csússzanak. Persze, nem szabad nagyon mélyre nyomni az ujjat a liba torkába, mert akkor megfulladhat, csak a gégéjéig nyomhatjuk le a tengerit, s nem szabad nedves kukoricát adni neki, mert az nagyon megdagad a begyében. Jó száraz tengerit kell fejteni, s rögtön az első tömésre nem lehet sokat adni a libának, csak egy két decis pohárnyi mennyiséget, azután fokozatosan kell emelni az adagokat, s még a tömési időszak vége felé sem lehet egyszeri tömésre fél kilónál több málét adni a jószágnak. Közben pihentetni is kell az állatot, hogy ne fárasszuk el, és vizet is adunk neki, hogy jobban tudjon enni, emellett pedig a kezünkkel masszírozzuk a nyakát, hogy a nyelőcsövében szépen csússzanak le a kukoricaszemek. Egy fél óráig tart a tömés, amit akkor hagyunk abba, ha már érezzük, hogy tele van a liba begye, majd végül megitatjuk az állatot. Amúgy napközben nem adtunk neki ennivalót, csak víz volt előtte, hogy igyon, ha szomjas.

Öt-hét kilósra hizlaltam a libákat, melyek egy részét eladtam a nagyszőlősi piacon, illetve helyben, Salánkon - szép pénzt fizettek értük -, a többit pedig mi fogyasztottuk el karácsonykor, elvétve húsvétkor.

Két-két és fél liter zsírt is olvasztottunk a hízott libákból, kétszer, másfélszer annyit, mint a nem hizlaltakból, s tepertőt is készítettünk belőle, amit felhasználtunk a töltött káposztában, de jó házikenyérrel is ettük. Becsinált levest is főztünk libazsírral, ha pedig a zöldséges levesbe tettünk belőle, máris olyan lett, mintha húsleves lett volna. A libamáj is finom - a hizlaltaké nagyobb, zsírosabb, mint a nem hízottaké -, s a többi aprólékkal, a szívvel meg a zúzával együtt ludaskását készítettünk belőle.

- Édesanyám mesélte, hogy amikor még fiatalasszony volt, s még sok zsidó lakott a falunkban - a 70-es évek elején emigráltak Izraelbe -, az ő számukra is hizlaltak, füstöltek libákat - meséli a szintén salánki Marika néni. - Tizenhárom darab aprójószágot kaptak a megrendelőktől, ezeket édesanyám megtömte, 9-11 kilósra felhizlalta, majd levágta, kiszedte a belsőségeit, édesapám pedig bepácolta, besózta és egészben füstre akasztotta a levágott libákat. Akkor még nem volt füstölőnk, csak a padláson voltak rudak téve a kémény elé, édesapám rájuk akasztotta a kibelezett állatokat, majd kinyitotta a kémény felső ajtaját, és a nyíláson kiáramló füst megfüstölte a húst. Október végén kezdte édesanyám tömni a libákat, november végén kerültek fel a füstre, s csak három napig kellett füstölni őket, nem olyan hosszú ideig, mint a disznóhúst. A tizenhárom elkészült füstölt libából azután tízet vissza kellett adni a megrendelőnek, a fennmaradt három pedig nem volt más, mint a fizetség az elvégzett munkáért. S bár a zsidók később elköltöztek, azt követően is tömtünk, füstöltünk libákat, már saját részre, mert tényleg nagyon finom a füstölt libahús.

A libazsírt is többféleképpen használtuk fel. Csepegtettünk belőle a fülfájástól szenvedő gyermekek beteg fülébe, sütöttünk, főztünk is vele, meg finom házikenyérre is kentük, főként akkor, amikor már friss zöldség is volt a kertben, és paradicsommal, paprikával fogyasztottuk a libazsíros kenyeret. Libatepertőt is készítettünk, amit ledaráltunk, megsóztunk, megborsoztunk, és máris készen volt a tepertőpástétom. A libamájat pedig egyrészt a ludaskása készítésénél használtuk fel, másrészt meg ledaráltuk, s daráltunk hozzá egy kis szalonnát, libatepertőt is, utána megfűszereztük a keveréket, és máris kenhettük a kenyérre a finom libamájpástétomot.

Lajos Mihály