Trianon

2010. május 28., 10:00 , 489. szám

90 éve írták alá a trianoni diktátumot, amely darabokra szaggatta a magyar államot és nemzetet. A 2010-es évben számos rendezvényt szenteltek e gyászos évfordulónak. Ezek sorába tartozik a tavasszal a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán rendezett történelmi konferencia, melyhez kapcsolódó írásunkat ajánljuk olvasóink figyelmébe az alábbiakban. Ebben a szerző sajátos megközelítésben mutatja be a trianoni kérdéskört. Az írást akár vitaindítónak is nevezhetnénk: a Kárpátalja hasábjain szívesen biztosítunk teret olvasóink véleményének.

A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán rendezett Trianon-konferencián a tanintézmény elnök asszonya feltette az előadóknak a kérdést: mikor és miért bénult le a nemzet úgy, hogy a mai napig nem tudja kiheverni? A kérdés kapcsán az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a hallgatóság megértette a kérdezőt, az előadók viszont nem igazán tudtak a kérdéssel mit kezdeni. Ugyanis az elnök asszony azt kérdezte, amit Tölgyessy Péter politológus, elemző mondott egy interjúban: "A folyvást bántó igazságtalanságokat tapasztaló, a Trianon óta vele történteket nem értő, azokat okosan feldolgozni képtelen magyar közvélemény mindjobban orientációját veszítette."

Az egyik magát jobboldali és konzervatív beállítottságúnak valló, Magyarországon ismert Trianon-szakértő a nemzetközi helyzet részletezése után belpolitikai okként az I. világháború előtti parlamentet hibáztatja, mert a védelmi törvényt csak hosszú huzavona után fogadta el, a második okként a szabadkőművesek aknamunkáját sorolta, és ha ez valakinek kevés, elmondta, hogy a rendszerváltás után hogyan és mikor kellett volna fellépnie a magyar hadseregnek Szerbiával, Szlovákiával és Romániával szemben.

Sokáig ódzkodtam, hogy laikusként történelmi kérdésekben állást foglaljak, nem is tenném, ha történelmi tényekről lenne szó, de a nemzetek történelme olyan, mint az egyének életrajza: minden pontosan rögzítve van, de az ember, illetve a nemzet lelkéről megfeledkezik. Amiről itt beszélünk, és aminek a terhét nem tudjuk letenni, az a nemzet lelki problémája. Nem a történelmi múltban kutakodunk, hanem a jelenről és a magyar jövőről beszélünk, mint ahogy Ady Endre sem a múlton siránkozott, hanem a jövőt féltette, amikor 1913-ban, hét évvel a trianoni katasztrófa előtt írta le ezeket a verssorokat:

"Valahol utat vesztettünk,

Várat, tüzet, bizodalmat,

Valamiben késlegettünk

S most harcolunk kedvet vallva kedvetlenül.

Zászlónk lehanyatlik untan,

Fáradtan biztatjuk egymást,

Bízunk még, de nem magunkban,

Be gazdátlan, be keserves bizodalom."

Most már, 90 év után ideje lenne kimondani, hogy a magyar sorsvonat befutása a trianoni állomásra nem a vak véletlen, nem is a váltókezelők, és még csak nem is az idegen vasúti tisztek hibájából történt. A pálya, amely ide vezetett, hosszú évtizedek óta magyar kivitelezésben készült megbuherált hamis iránytű segítségével. A folytatás sem volt jobb, a kifosztott szerelvény a leakasztott vagonok nélkül továbbra is a nemzeti iránytűt nélkülözve, a bécsi ószerestől kapott kompasszal érkezett az újabb háborúhoz.

A II. világháborúban szereplésünk amilyen jól kezdődött, olyan szerencsétlenül folytatódott és fejeződött be. 1939 szeptemberében Horthy Miklós határozottan visszautasította Adolf Hitler átvonulási kérelmét a német hadsereg számára, és utasítást adott a lengyelek megsegítésére. Ez abban a történelmi pillanatban példamutató tett volt vagy lehetett volna a világ számára is. Az kérdés marad, hogy sikerülhetett volna kimaradnunk a háborúból, de ahogy belesodródtunk, és a tehetetlenkedés, ahogy ki akartunk keveredni belőle, az több volt, mint hiba.

A háború után az orosz kényszer hatására egy ideig párhuzamosan haladt a magyar és a szomszéd országok szerelvénye. De amint az orosz kalauzok leugráltak a vonatokról, szomszédaink nemzeti iránytűjüknek köszönhetően egy jobb irányba indultak el, mi magyarok pedig a meglévő rossz kompasz mellé még beszereztünk egy nyugaton sem bevált liberális bóvlit iránytűként, és elszerencsétlenkedtük a rendszerváltást. És hogy ez mennyire így van, Nemeskürty István szavai is igazolják, aki a 89 utáni helyzetünkkel kapcsolatban ezt írja: "Ebben nem Antall a vétkes, hanem a nemzet. Nem volt semmiféle jövőképünk. Bámészkodtunk. Felejtsük el a bűnösöket, mulasztókat! Mit tett a nemzet? Jószerével semmit."

Próbáljuk meg visszafelé menve megkeresni az Ady Endre által említett útvesztés kiindulópontját. Keressük a történelmi anomáliát, ami nemzetünk lelki sérülését okozta.

A Mohács utáni szétzilált középkori magyar birodalom romjain bukdácsoló magyarság újkori nemzetté válása megelőzte a szomszéd népek ez irányú fejlődését, így aztán jól felmérve helyzetét és saját erejét, valamint az európai erőviszonyokat, 1849-ben a trónfosztással felmondott a Habsburgoknak. Megrendszabályozta a lázadó nemzetiségeket és legyőzte az osztrák birodalmi hadsereget. Itt történelmileg semmi rendhagyó nem történt.

A következő esemény is beleillik a történelmi sémákba, a cári Oroszország kétszáz ezer katonával legyőzte és megsemmisítette a független magyar királyságot. Ebben még mindig semmi új nincs, de ami ezután következik, az már furcsa, mert az orosz medve, miután megfojtotta a zsákmányt, nem kebelezte be, hanem otthagyta. A szokványos az lett volna, ha az orosz császárság néhány kormányzósággal - Tiszán innen és Dunán túl - bővült volna. Akkor ma a magyar nemzettudat ott tartana, ahol a finn, a lengyel vagy az észt tart. A zsákmány ottmaradt a legyőzött és megalázott bécsi hiénáknak. A magyaroktól való félelem és a nemzetközi helyzet sem tette lehetővé bővíteni az osztrák császárságot néhány tartománnyal, ez lett volna a természetes, és akkor nemzeti öntudatunk ma olyan lenne, mint a szerbeké, románoké, szlovákoké vagy cseheké. Az osztrák dinasztikus politika egy nagyon rafinált és zseniális fogást alkalmazott a magyarokkal szemben: elhitette velük, hogy a magyar nemzet egy másodrangú tényező, a korona és a hozzá tartozó ország a nemzettől függetlenül örök. Ez a téveszme a kiegyezésben csúcsosodott ki. A kiegyezés egy történelmi szükségszerűség volt, a politikai megvalósítással sem volt baj, a magyarság lelki hozzáállása viszont több volt, mint szervilizmus. Deák Ferencre nagy nyomás nehezedett, na nem a császári udvar irányából, azt ő kezelni tudta, hanem a behódolást türelmetlenül váró magyar társadalom részéről. A tárgyalási huzavona még javában tartott, az öregúr még szeretett volna egyet s mást kicsikarni Bécstől, amikor már a pesti szabók ki sem látszottak a munkából. Készültek a toalettek az uraknak és a hölgyeknek a koronázási ünnepségre. Így aztán a nemzeti elit koronázott és haszonbérleti jogot kapott az Osztrák Birodalom Lajtától keletre eső részére. Sokszor hivatkoznak Kossuth Lajos figyelmeztetésére a kiegyezéssel kapcsolatban, illetve a jóslatára az Osztrák Birodalom bukásáról - de ez nem jóslat volt: Kossuth beutazta egész Európát és Amerikát, ott megérezte és megértette, hogy a nagyhatalmak már leírták a Habsburg Birodalmat, és a többi már csak idő kérdése. A kormányzót Magyarország elbukása után mint a szabadság hősét fogadták mindenütt a világon. A magyar nemzet volt a szabadság bajnoka, ezzel volt tele a világsajtó. Ebből a helyzetből amortizáltuk le magunkat 70 év alatt nemzeteket elnyomó, háborút provokáló, Európa által gyűlölt néppé. A világ pálfordulásának csak egyetlenegy oka volt: a magyarok Monarchia iránti feltétlen hűsége, illetve az a hatalmas véráldozat, amit a császárságért hoztunk a háború alatt, meghosszabbítva annak agonizálását.

A kiegyezéssel mindenki jól járt. A császár megerősítette a birodalmat, a nemzetiségek megtudták, hogy mit várhatnak a bécsi udvartól, és ez jó irányt szabott fejlődésüknek egész Trianonig. Az arisztokrácia megtarthatta mamutbirtokait, a középnemesség megkapta a vármegyeházákat. Határ nem lévén, az embertelen nyomorból bevándorló tömegek megkapták a magyar nemzeti státust, mert mindenki, aki a Szent István-i államban élt, a magyar politikai nemzet része lett.

Egyedül a magyar nemzet gerincét alkotó parasztság és kisnemesség tömegei nem kaptak semmit. A nagybirtokok körbefogták és fojtogatták a magyar falvakat, a kiegyezés és az I. világháború között magyarok százezrei állami szervezésben vándoroltak ki Amerikába, azzal a hiú reménnyel, hogy pénzt szereznek, hazajönnek és földet vásárolnak. Mondhatnánk azt, hogy más európai országokból is folyt a kivándorlás, ami igaz is, csakhogy ott túlnépesedés volt. Míg a magyar, földre vágyó parasztság helyére igénytelenebb, alázatosabb és engedelmesebb bevándorlókat telepítettek a nagybirtokok.

Ma már hál' istennek az ébredező egészséges nemzettudat érzékenyen reagál a csángók helyzetére. Mibe került volna abban az időben néhány száz magyar ajkú katolikus papot misszióba küldeni Moldvába. De hát kit érdekelt akkor a magyarul beszélő paraszt?! Ez az idő az önámítás, az államot fetisizáló délibábos nagyhatalmi köd ideje volt. A valóságos magyar nemzet csak kellemetlen mellékszereplője ennek a világnak. A nagyhatalmi sovinizmus többnyire a saját nemzetével fizetteti meg a nagy álmok számláját. Az orosz imperializmust egy az egyben magáévá tevő Szovjetunióban bizonyítottan a 15 köztársaság közül az Orosz Föderációban élt a legnyomorúságosabban a lakosság. A Szovjetunióban a politikai foglyokat általában külön politikai lágerben tartották fogva, viszont a fiatalkorúak 18 éves korukig együtt raboskodtak a köztörvényesekkel. Magam is megtapasztaltam a politikai elítéltek sorsát. Megérkezésem után a lágerben csak a kéthetes vesztegzárig jutottam el, és már tudomásomra jutott, hogy a "zónában" van két sorstársam, két ukrán "nacionalista". Miután kikerültem a lágerbe, a második héten az esti iskolában találkoztunk. Hosszú hónapokig tartó vitákkal és beszélgetésekkel telt az idő. Eleinte abban nem értettünk egyet, hogy míg ők büszkén tartották magukat nacionalistáknak, én annak ellenére, hogy még nem ismertem Illyés Gyula definícióját a nacionalizmusról és a hazafiságról, kézzel-lábbal tiltakoztam a nacionalista szó ellen, és magyar patriótának tartottam magam. Többnyire a téma mindig az volt, kinek a nemzete szerencsétlenebb és elnyomottabb. Sokáig fej fej mellett haladtunk, mármint Ukrajna és Magyarország. Egy alkalommal aztán az éles eszű és 17 évéhez képest elég sok mindenről tudó ukrán srác előhúzta az adu ászt. Odavezetett a világtérképhez és megmutatta rajta Magyarországot, majd felszólított, hogy én pedig mutassam meg Ukrajnát. Figyelmeztetett, hogy a hatalmas piros foltot hagyjam békén, az a Szovjetunió, ott csak elnyomás van, nincs ukrán állam és ukrán önállóság. Beláttam, hogy igaza van.

A viták folytatódtak, az én akkori magyarságom a "Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország" színvonalán volt. Egy alkalommal aztán megállapította az ukrán srác, hogy én tényleg nem vagyok nacionalista, és kimondta a szerinte szörnyű diagnózist, hogy nagyhatalmi soviniszta vagyok, pont olyan, mint a velünk együtt bezárt orosz fiúk, akik semmiféleképpen sem értik, hogy miért nem jó az ukránoknak a Szovjetunióban, mire nekik az önállóság. Aztán kifejtette, hogy az angolok is ugyanilyen soviniszták, mint az oroszok. Érdekes okfejtéssel választotta ketté a nacionalizmust és a nagyhatalmi sovinizmust. Mi, kárpátaljaiak ezt most is érezzük, egészen másképp éltük meg a szovjet-orosz sovinizmust, mint ahogy ma megéljük az ukrán nacionalizmust.

Szekfű Gyula, aki hatalmas tudással és nagy felkészültséggel írta meg könyvét A három nemzedék, és ami utána következik címmel, pontosan diagnosztizálta a magyarság problémáit. A mai napig nem íródott ilyen tökéletes mű az akkori magyar társadalomról. Azonban a baj gyökerét nem találta meg, ebben meggátolta a soknemzetiségű magyar államnemzetről vallott felfogása és Habsburg-hűsége. De azért a fent említett könyvében is megállapítja, hogy "az állam fogalma maga alá gyűrte a nemzetét és a népét".

Grünwald Béla, a kiegyezés utáni időben ismert akadémikus-történész szerint: "A magyar állam fennmaradása ránk nézve az élet, bukása a halál, melyből nincs feltámadás."

Az államban hitt, és nem a nemzetben. Az nem igaz, hogy abban a korban nem lehetett látni a nemzetek szerepét az államalapításban és -fenntartásban. Jóval korábban Lengyelország felosztása után mondta a jövőt előrelátó zseniális francia külügyminiszter Talleyrand: "A lengyelek most elvesztették államiságukat, de ha megőrzik nyelvüket, vallásukat és kultúrájukat, újra visszaszerezhetik azt."

Tisza István is tisztában volt a nemzetek szerepével az államalkotásban, de úgy volt vele, mint az ember a saját halálával, tudja, de nem nagyon hiszi, hogy bekövetkezik, vagy legalábbis a távoli jövőbe helyezi a történést. Azt írja: "A történelem lassan, de feltartóztathatatlan etnográfiailag is egységes nemzeti államok kialakulása felé halad."Tisza Istvánnál maradva, a Magyarországon nagyhatalmú miniszterelnöknek közvetlen a háború előtti audiencián a magyar király elfelejtette megmondani, hogy szándékában áll megindítani a háborút Szerbia ellen. Tisza gróf erről a folyosón értesült és azonnal levelet küldött a királynak. "...Kötelességemnek tartom, hogy az alábbiakat a lehető legrövidebben, a legalázatosabban jelentsem. Már csak audiencia után volt alkalmam Berchtold gróffal beszélni és tudomást szerezni szándékáról, mely szerint a szarajevói gaztettet fel kívánja használni a Szerbiával való leszámolásra. Nem titkoltam Berchtold gróf előtt, hogy én ezt végzetes hibának tartom, és a felelősséget semmi esetre sem osztanám."

Na ennyit a magyar állam függetlenségéről és Tisza István gróf háborúellenességéről.

(Folytatás a következő számunkban.)

Milován Sándor