Ukrán diagnózis: ipari feudalizmus

2010. július 23., 10:00 , 497. szám

A sajtóban gyakorta fenyegetik az olvasót - hol jó szándékkal, hol tudatosan ferdítve - az ország kapitalista fejlődésének kilátásaival, holott a kapitalizmus helyett inkább attól kellene félni, hogy Ukrajna hosszú időre, talán évtizedekre egyfajta ipari feudalizmus állapotában reked - mutat rá a pravda.com.ua internetes hírportálon megjelent elemzésében Igor Lossza. Az alábbiakban szellemes helyzetértékelésének összefoglalóját ajánljuk olvasóink figyelmébe.

A kapitalizmusról folyó heves viták valójában napjaink félfeudális valóságát hivatottak elleplezni. Mára Ukrajna annak a harcnak a túsza lett, amelyet a Donbász kohászati hercegei és szénbárói, Közép-Ukrajna nagybirtokosai, landlordjai, Kijev pénzügyi fejedelmei, valamint a nyugati országrész kereskedelmi vicomtjai folytatnak személyes és klánérdekeikért.

Feudális háborúkat folytat mindenki mindenki ellen. Az országot úgynevezett reiderek osztagai pusztítják végig, akár Itáliát a zsoldos csapatok Dante idejében, amelyek segítségével az újhűbérúri arisztokrácia igyekszik megoldani a vagyoni vitákat. A bíróságok a központi vagy helyi hűbérurak valóságos hatalmától függnek, az erősebb és tehetősebb fél javára ítélnek. A hűbérurak az általuk ellenőrzött bíróságokra támaszkodva időről időre illegitimnek kiáltják ki egymást. A parlamentben, amely szinte kizárólag az újkori nobilitásokból verbuválódott, akik közé alig tucatnyi félig eltaposott értelmiséginek sikerült csak beékelődnie, ezek a folyamatok olyan helyzeteket idéznek elő, amilyeneket Európa valószínűleg több évszázada nem látott már.

Egyik-másik újfeudális társaságnak sikerül időlegesen valamelyest megszilárdítania helyzetét a kijevi "trónon", és olyankor az országra ideiglenes nyugalom köszönt. De nem hosszú időre: rövidesen maga a rendszer ösztökéli arra valamelyik "herceget", hogy kihívja a koronázatlan uralkodót és legközelebbi vazallusait. És újra minden felbolydul, felzúg az országban.

A szerző nincs egyedül véleményével. Nemrég Zbigniew Brzezinski a Gyeny című lapnak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy napjaink Ukrajnája és oligarchái a mágnások és nemesi anarchia jellemezte XVII. századi Lengyelországra emlékeztetik.

Nálunk egy régi besorolási mechanizmus működik: a "saját-idegen". Ráadásul nem az állam, nem egyik vagy másik politikai erő szempontjából számit valaki "sajátnak" vagy idegennek, hanem a főnök, az államférfi vagy pártvezér szent személye vonatkozásában. A személyes elkötelezettség a szó szűken vett feudális, középkori értelmében Ukrajna káderpolitikájának alapja lett. A vazallusnak nem olyasféle absztrakt eszmék iránt kell elkötelezettnek lennie, mint például a nemzeti érdekek, Ukrajna jövője, az állam méltósága stb., hanem kizárólag a hűbérúr iránt, amint a középkori lovagnak sem Britannia vagy Franciaország előtt kellett tanúságot tenni lojalitásáról, hanem őfelsége az angol vagy francia király, esetleg egy abban a pillanatban még náluk is hatalmasabb hűbérúr előtt. Az uralkodót fenyegető veszély egyenértékűnek számított valaha az országot fenyegető veszéllyel, vagy még annál is komolyabban vették. Egyszerűbben fogalmazva: a hűbérúr érdekei előrébbvalók az állam érdekeinél.

A legveszélyesebb az, amikor ezek az újfeudális klánok és csoportosulások bevonják küzdelmeikbe az ország különböző régióinak közösségeit, speciális regionális ideológiát, álidentitást alakítanak ki ennek a küzdelemnek a céljaira, s attól függően, hogy éppen melyik előnyös a számukra, hol szeparatista jelszavakkal rukkolnak elő, hol meg a teljes központosítást támogatják a "királlyal" az élen.

Ugyanilyen vazallus-hűbérúr képlet alapján szerveződnek a politikai pártok, ahol a vezér-hűbérúr körül gyülekeznek a személyesen hozzá hű funkcionáriusok, akik részesülni szeretnének a párt politikai, pénzügyi stb. szerzeményeiből. Ezt az újfeudális jellegzetességet tovább erősítette az eddigi, zártlistás választási rendszer, ahol a képviselőjelöltek legfőbb kiválogatója egyetlen ember, a pártvezér-hűbérúr volt, aki egyben a pártlistás helyek áruba bocsátójaként is szerepelt.

Ily módon a mezei választó nem lehet befolyással a népszerű pártvezér számos vazallusának politikai sorsára. A vezér-hűbérúr sem igen képes erre, ezért rendszeressé váltak a képviselők átállásai az erősebb hűbérurakhoz, csatlakozásuk a pillanatnyilag hatalmasabb klánokhoz, s ez kivétel nélkül minden politikai erőre jellemző. Az ukrajnai káderpolitka és szociális mobilitás újfeudális vonásai magyarázzák azt a káderéhséget, az új politikai elitnek azt a hiányát, az új, ragyogó egyéniségeknek azt az elmaradását az élet különböző területein, amelyeket méltán kárhoztat szinte minden ukrajnai politikai elemző.

A különféle csoportosulások vetélkedése az ukrán politikában természetét és sajátosságait tekintve sokkal inkább a feudális klánok olyasfajta vetélkedésére emlékeztet, mint amilyen a Rózsák háborúja volt a középkori Angliában, semmint a különféle ideológiák, elvek és meggyőződések modern, civilizált vetélkedésére. Figyelembe véve, hogy ezek a csoportosulások Ukrajna különböző régióiban és történelmi területein rendelkeznek bázissal, folyamatos szembenállásuk reális veszélyt jelent az ország egységére nézve. Veszélyt jelent a klánok valamelyikének győzelme is, mert a formális egységet nem támasztja alá a nemzeti egység, hiszen a nemzet természeténél fogva posztfeudális képződmény.

A helyzet jobbra fordulása megköveteli az ukrán politikai osztály mentalitásának, a politikai folyamat valamennyi játékszabályának, kialakult normájának gyökeres átalakítását. Egyelőre azonban az ukrán politikusok túlnyomó többségének értékrendjében az önmegvalósítás áll az első helyen, s nem a pártprogramok megvalósítása.

Eközben az ukrán társadalom számára életbevágóan fontos volna politikai életének gyors hűbérietlenítése, mert a modern társadalom a mai geopolitikai, gazdasági és társadalmi kihívások közepette nem engedheti meg magának, hogy archaikus elitjei legyenek, amelyek értékrendjüket tekintve elavultak és elmaradottak, a hatékonyság szempontjából pedig teljességgel cselekvésképtelenek.

hk