Bazsarózsa

2010. szeptember 11., 10:00 , 504. szám

Teljesen lebénult. Hiába próbálták szóra bírni, beszéltetni a szomszédok. Valahol ott munkált benne a bénító görcs. A teljes és tompa üresség. És tehetetlenség. Egye a fityfene a kiskertet, az udvart. Ott és úgy, ahogy van... Mindent.

Miért kellett Erikának pont azt az almafát megmetszeni? És miért éppen arról a létráról? Hát tudta, hiszen tudta, hogy mozognak, inognak, elredvesedtek azok a fokok...

Ennek már két éve. Elvadult, begazosodott minden. Nem érdekes. Semmi sem érdekes. Az sem, hogy néha felsüt a nap, hogy a szél vitte-hozta felhők el- vagy kitakarják a csillagokat. Semmi sem fontos, az a párna, az a derékalj sem. A szekrényeket átható, a két szobát bekerengő illat sem.

Élj, élhetsz, engedik, hagyod, engedik. E- és túlvilági hatalmak. De minek? Értelme? Beleszédül a mindennapokba. A felajánlkozásokba és kitárulkozásokba. Abba, hogy "jaj, te szegény".

Sovány az eső. Morzsolódik, zsizsikes a kenyér. Lehet, persze, hogy lehet kiköhögni a lelket, a világra csodálkozás is imitálható. De inkább: otthagyni mindent valahol az út szélén, önmagát, az emléktorzókat a seholsenki-mindenki taposta világban.

Jaj, istenem! Miért? Miért nem ő vagdosta meg azt a keserves almafát?

Két éve...

Átszólt a szomszéd.

- Ha már ennyire elhagyod magad, és elhanyagolsz mindent a házban és körülötte, legalább most nézz oda!...

- Hova?

- Hát oda, te tökkelütött! Nem látod?!

A dudvával benőtt kert sarkában... Pont ott, ahol a felesége...

Szárba szökkent, levelet hajtott, zöld burokba fordult és már élénkpiros nyelvét is nyújtogatta a pünkösdi rózsa.

Kiegyenesedett. A megdöbbent szomszéd vállára csapott, és szinte nem is saját eddigi hangján, de a régi, oldást és kötést jelentő szóval mondta ki:

Hozd át a kaszát! Ideje rendet tenni!...

Tárczy Andor