A pulóver

2010. szeptember 18., 10:00 , 505. szám

- A te édesanyád milyen volt? Szép?

Megdöbbent. Pedig ötéves unokája kérdésében nem volt semmilyen szokatlan, sem meglepő. "Szép, szép" - bólintott automatikusan. S percek múltán villant csak belé: mióta, milyen régóta nem jutott eszébe az anyja. Még csak röpke pillanatokra sem. Megpróbált képeket, emlékfoszlányokat felidézni. És kedves és megható válaszokat fogalmazni a kicsi lánynak. De az akkor már kint futott a gyepen és csacsogva kergette a tarka pillangót.

Tényleg... Milyen is volt? S most, hogy kezdett mélyebben visszagondolni... Különös. Soha nem mondta neki, hogy édes. Azt sem, hogy édesanyám. Mindig csak "anyu". Cseperedvén, kamaszodván mind keményebben és követelőzőbben.

Szép volt?... Hát... Teltkarcsú. Sőt, inkább kövér. Darabos mozdulatú. Szürke szemei ritkán mosolyogtak. Fekete hajába korán kezdett az élet ősz szálakat melírozni. Váratlan komplikációk miatt csaknem belepusztult abba, hogy őt világra hozza. A két heg, a nyakán és a karján sohasem simult el. Azóta nem, hogy testével védte őt a szomszéd acsarkodó, harapós kutyájától.

A hangja... Az gyönyörű volt. És sokat énekelt. Dúdolt reggel, amikor az iskolás fiú ingét vasalta és a reggelijét készítette. Dalolt este, akkor is, amikor hazajött a munkából, és varrógép fölötti csaknem egész napi görnyedezés után melegíteni kezdte az estebédet. És halkan zümmögte az éneket, amikor álomba ringatta a gyermekeit.

És meséket tudott, kedves, érdekes történeteket. S az ő húsgombóclevesénél soha nem evett ízletesebbet.

...Keresni kezdte a régi fényképeket. És ismét megdöbbent. Mert egyet sem talált, amely az anyját ábrázolta volna. Elkallódtak a többszöri költözködés közben? Lehetetlen. Átlapozta az albumokat. Kapkodó mozdulatokkal szórta ki a fiókok tartalmát. Benézett a szekrények aljába, tetejére. Semmi. Pedig annak idején több fotó is készült "anyuról". Hol lehetnek?

A ruhásszekrény legfelső polcán találta meg. Az egyetlen fényképet. Az is fekete-fehér. Sok-sok éves. Anya még hajadon korában. Világos színű, fodros aljú nyári ruhában. És nevet! A fotó egy pulóverből hullott ki... Istenem! De hiszen ez az a pulóver! Anya utolsó ajándéka. Akkor készült el, amikor a gyógyíthatatlan kór miatt már erősen reszketett a keze. A születésnapjára kötötte. Egy hét múlva már... átszendergett az időtlenség birodalmába...

Nézte a képet. Elhomályosodó, nedvesedő szemmel. Igen, most már tudja, mit fog mondani az unokának, ha megint rákérdez.

Gyengéden az arcához emelte a pulóvert és a bolyhos, szürke... anya szeme... szálakba suttogta:

- Igen, szép voltál, anyu... édesanyám... És most is az vagy!...

Gerzsenyi András