A siker képlete

2010. szeptember 18., 10:00 , 505. szám

"A középkori alkimisták a bölcsek kövét keresték, amely az értéktelen fémeket arannyá változtatná. A XXI. századi ukrán értelmiséget legalább ennyire fontos feladat izgatja: a siker képletét keresik, amely átalakíthatná a mi nyomorult államunkat. Számos publikációból ítélve sikerült megtalálni a dédelgetett receptet." Az alábbiakban a fenti sorok szerzőjének, Mihajlo Dubinyanszkijnak az Ukrajinszka Pravda internetes hírportál számára írt jegyzetéből ajánlunk néhány gondolatot olvasóink figyelmébe.

A haladó elmék Janukovicsra, erre a "ruszifikált mulyára" mutogatva azt állítják, hogy a lényeg az eszmei elkötelezettség és a nemzeti öntudat! Az ideológia lökést ad a gazdasági növekedésnek! Az ország felemelkedése az egyediség tudatosításával és a saját kizárólagosságunkba vetett hittel kezdődik! Azt javasolják, jusson eszünkbe Dél-Korea, Szingapúr és a többi ország, amely megtalálta a saját egyedi útját.

A külföldi tapasztalatra való hivatkozás meggyőzően hat, de... Hogy megítéljünk bármilyen gyógyszert, nemcsak a gyógyultakat kell figyelembe venni, hanem azokat is, akiken nem segített a készítmény. Amennyiben egy szer öt-hat embert gyógyít meg a százból, komoly kétségek merülnek fel a hatásosságát illetően. A korrekt értékelést nehezíti, hogy a megmenekültek szívesen beszélnek a gyógyulásukról, azok viszont, akiken nem segített a csodaszer, némán fekszenek a sírjaikban.

Éppen ezért a temetőben tett séta hasznosnak és tanulságosnak bizonyulhat. Amennyiben a nemzeti eszmét és a céltudatosságot a siker bűvös képleteként állítják elénk, érdemes felidézni egy fényes történelmi korszakot.

Még nekünk is, akik átéltük 1991-et és a Majdant, nehéz elképzelni azt az eufóriát, amely a gyarmatbirodalmak felbomlásának idején uralkodott a Földön. A független államok úgy bukkantak fel, mint eső után a gomba. A felszabadult népek, amelyek a saját nemzeti identitásukra összpontosítottak, rendre eredeti ideológiai koncepciókkal fegyverkeztek fel. A karizmatikus vezérek, akik valódi hazafiságot sugároztak, viharos ovációt váltottak ki hallgatóságukból. Úgy tűnt, a fiatal országok egyszerűen el sem kerülhetik a felvirágzást. Még rémálmában sem juthatott eszébe senkinek, hogy a harmadik világ a szertefoszlott remények hatalmas temetőjévé válik.

Íme néhány jellemző példa.

Algéria. Néhány évi önfeláldozó küzdelem után a francia gyarmatosítókat kiűzték az országból. A megszállókat kiszolgáló "ötödik hadoszlop" tagjait részben kiirtották, a többiek az anyaországba menekültek. A fiatal ország kulcspozícióit a függetlenségi mozgalmat sikerre vivő Algériai Nemzeti Felszabadító Front aktivistái töltik be.

"Algéria egyszerűen Algéria akar lenni. Nincs szüksége kioktatásra, hogyan építse az új társadalmat!" - íme az energikus és hazafias vezetés krédója. Az eredmény: húsz évvel később Algéria első elnöke, aki saját kortársai repressziójának áldozatává vált, megállapította, hogy az ország teljesen romokban hever, a mezőgazdaság megsemmisült, az ipar pedig az összeomlás szélén áll. "Semmink sincs. Semmiféle ipar, csak hulladék" - mondta.

Indonézia. Az ország élére Ahmed Sukarno, a nemzet céltudatos atyja került, aki öt alapelv mentén szándékozott felépíteni a "jólét társadalmát": nacionalizmus, humanizmus, demokrácia, társadalmi igazságosság és hit Istenben. Ezek közösen alkotják szerinte "az indonéz szellem lényegét". A bandungi ázsiai-afrikai konferencia után a független Indonézia a harmadik világ nem hivatalos vezető országává vált. Az eredmény: súlyos gazdasági válság, a tőke kiáramlása, a közlekedési rendszer és a kereskedelem szétzüllése, katonai puccs, tömegmészárlás, Sukarno menesztése.

Több tucat hasonló esetről tudunk. A függetlenné vált országok lelkesen indultak a fényes jövő felé a maguk egyedi útján, hazafias vezetőik nyomában, nemzeti büszkeséggel és sokat ígérő ideológiai receptekkel felfegyverkezve.

Milyen eredménnyel? Az ambiciózus projektek egymás után pukkantak szét, akár a szappanbuborékok. A volt gyarmatok túlnyomó többsége nemcsak hogy nem érte el a vágyott célt, de még a meglévő potenciálját is elvesztegette. A szerencsés kivételeket, mint amilyen például Dél-Korea vagy Szingapúr, egy kezünk ujjain meg lehet számolni. Mégis ezeket az ösztönző példákat népszerűsítik széles körben és lelkesítik általuk a hazai gondolkodókat, miközben a bosszantó kudarcokat feledésre ítélték.

Mindenki hallott a szingapúri reformokról, de ki emlékezik Ahmed Ben Bellára, a lánglelkű algériai hazafira, vagy Kenneth Kaundára, a kiemelkedő zambiai gondolkodóra? Az ennyire szelektív történelmi emlékezet megtévesztő elképzelést alakít ki a siker receptjéről. Ha nemcsak a sikereket vesszük figyelembe, hanem a kudarcokat is, más kép rajzolódik ki előttünk. Mindannyian jól felépített ideológiával bírtak, hittek saját egyediségükben, s a hazafiúi tűz sem hiányzott belőlük, mégis alig néhányan értek el sikert. Következésképpen ezekben a sikerekben távolról sem az eszmei összetevő volt a döntő faktor.

Elvben nincs min csodálkozni. Az eszme csodálatos mozgósító erő az ágyútöltelék számára, pótolhatatlan a háborúban. De amikor a békés államépítésről van szó, az eszmékkel nem jutunk messzire. Mert az eszmei extázisban eggyé olvadt néhány ezer vadember nem pótol egy hozzáértő közgazdászt. Mert egy szerény gyarmati hivatalnok lényegesen nagyobb hasznára lehet a fiatal államnak, mint a nemzeti front több száz harcosa, akiket eltölt a hazafias érzület, de akik nem képesek használni a fejüket. Mert az a kisebbik baj, ha a hivatalnoki kar, a bürokrácia nem hajlandó dolgozni az új állam javára. Az igazi baj az, amikor az államférfiak a hozzá nem értésük miatt egyszerűen képtelenek dolgozni az államra. Az őszinte hazafiasság pótolható más ösztönzőkkel, de a szakmai hozzá nem értés semmivel sem ellensúlyozható.

A siker képletét kergetve a haza bölcsei hamis utat választottak. Míg a társadalom aktív részét az ideológiai viták foglalják le, a szemünk láttára morzsolódik szét az a kulturális fundamentum, amelynek köszönhetően Ukrajna még mindig létezik, és amely nélkül bármilyen eszme ugyanolyan haszontalan, mint amilyen egy típusjelzés az autó nélkül.

Egyesek közülünk az ukránosítás mellett törnek lándzsát, mások állami státust követelnek egy másik nagy és hatalmas nyelvnek, miközben nő azoknak az ukránoknak a száma, akik egyik nyelven sem tudják megfogalmazni összefüggően a gondolataikat. Dühödten vitázunk az OUN és az UPA értékeléséről az iskolai történelemtankönyvekben, miközben az oktatási rendszerünk folyamatosan hanyatlik. Ünnepeljük a narancsos forradalmárok győzelmét az "átkozott kucsmisták" felett, vagy Janukovics győzelmét a "narancsos csőcselék" felett, miközben a tisztogatások elmozdítják hivatalukból a kisszámú szakembert, akiket lojális tehetségtelenek és műveletlenek váltanak fel.

Ha így megy tovább, azt kockáztatjuk, hogy átlépjük azt a vonalat, amely a civilizált társadalmat a teljes elvadulás állapotától elválasztja. És akkor az ukránoknak nem marad más hátra, mint felfegyverkezni a csupasz ideológiával és követni Algéria, Indonézia vagy Zambia útját.

hk