Aki az agyagba életet lehel

Kitüntették Hidi Endre nagydobronyi keramikusművészt

2010. november 12., 09:00 , 513. szám

Október 22-én, az ungvári magyar főkonzulátus ünnepi fogadásán Bacskai József beregszászi főkonzul Schmitt Pál köztársasági elnök nevében, munkásságának elismeréséül a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszttel tüntette ki Hidi Endre nagydobronyi keramikust. Hidi Endre 1960-65 között az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolában tanult, 1970-től 1995-ig a Képzőművészeti Alap területi tagozatának munkatársaként, azóta önállóan dolgozik saját műhelyében. 1972-től vesz részt kiállításokon. Alapító tagja a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának, valamint tagja az Ukrajna Képző- és Iparművészek Szövetségének és Ukrajna Népművészeti Szövetségének. A művészt a kitüntetés apropóján kérdeztük.

– Milyen érzés volt átvenni ezt a magas állami kitüntetést?

– Nehezen tudnám megfogalmazni, hogy milyen érzés volt. Határtalanul jólesett, meg sem tudtam szólalni. Nem jelezték előre, hogy ki fognak tüntetni. Először kaptam egy meghívót, hogy vegyek részt az ungvári főkonzulátus 1956-os forradalmat méltató ünnepi fogadásán. Később telefonáltak, hogy vigyem magammal a családot is. Őszintén szólva nekem ez már gyanús volt, de ekkor sem mondtak bővebben semmit. Amikor végül a fogadáson a főkonzul úr átadta a kitüntetést, valóban nem volt könnyű megszólalnom.

– Hogyan lesz valakiből keramikusművész?

– Művésznek nem lehet kitanulni, arra születni kell. Ha a képzőművészeti iskolákat elvégzi az ember, az csak egy lehetőség, ezáltal a szakma művelőjévé válik, amennyiben viszont tehetséges és sokat dolgozik, talán művésszé válhat. De ha hiányzik az adottság, hiábavaló minden erőlködés. Úgy gondolom, hogy először is szeretni is kell mindenkinek, amit csinál.

– Ön a modern professzionális szobrászat eszközeit is használja, ugyanakkor pedig próbálja átörökíteni a Nagydobronyra jellemző fazekas hagyományokat is.

– Nem véletlenül tanultam a szakmát öt évig, az újabb lehetőségeket és technikákat is felhasználom, de az ősi hagyományokra építek. Nálam minden hagyományos módon, a korongon születik meg, és arra épül, amit a kerámia eszközeivel az ember meg tud fogalmazni. Már amennyiben sikerül, mert nem mindig sikerül megcsinálni azt, amit az ember elképzelt.

Szeretném, ha lennének követőim, akik számára szintén érték a hagyomány, de ezt nem lehet senkire rákényszeríteni. A hagyományokat szerintem csak úgy lehet átörökíteni, mint ahogyan a gyerekeket kell nevelni. Semmit nem szabad erőltetni, helyette példát kell mutatni. Lehet néha ösztönözni is, de csak úgy, nehogy véletlenül is kényszernek érezze az, akit ösztönzünk. Ha egy fiatal ösztönösen érdeklődik, az a jobb, ha ő kérdez. Mi, emberek szeretünk másokat utánozni, sajnos egyesek a rossz dolgokra fogékonyabbak, mások a szépre és a jóra.

– Három gyermekéből ketten is az ön nyomdokain haladnak. Az unokákat is sikerült már "megfertőzni"?

– Az idősebbik lányom és a fiam ugyanott tanult, ahol én. A fiam azóta képzőművészeti egyetemetet végzett Budapesten, szobrász szakon. Tehát hárman is vagyunk a családban, akik ehhez értünk. Továbbá a feleségem, aki a jobb kezem a műhelyben. A kisebbik lányom az egyetlen, akinek más volt az érdeklődése, ő biológia szakos tanár. A két lányomnak köszönhetően már van három fiúunokám: Máté, Balázs és Bence. Ha itt vannak, ők is szoktak agyagozni, igaz, főképpen most még csak dobálóznak az agyaggal. Játszanak, de így kell ezt megízlelni.

– Milyen tervek foglalkoztatják mostanában?

– Tervem nekem mindig több volt, mint amennyi kellene. De ez a kitüntetés arra inspirál, hogy teljes mellbedobással folytassam a munkámat. Mindig azt mondtam, az lenne a legjobb, ha mindenki azt csinálná, amit szeret és amit tud, akkor lehetne mindenki boldog. Én szeretem a hivatásomat.

– A közügyek iránt érdeklődő embernek ismerjük. Mi a véleménye az önkormányzati választások eredményei láttán?

– Nagyon lesújtó! Most nem nagy dicsőség magyarnak lenni Kárpátalján. Nem akarok én hibáztatni senkit, hisz így nőttünk fel, sokan még mindig nem értették meg, hogy mi is egy ilyen választás igazi tétje a kárpátaljai magyarság szempontjából. Aki gondolkodik, az tudja; akinek meg minden mindegy, csak jöjjön a pénz, mindegy, hogy mit ad el, a lelkét, nemzete becsületét, családja és gyermekei jövőjét, annak hiába mondunk bármit.

Badó Zsolt