Vagyim Karaszjev: Új társadalmi szerződés a láthatáron

2010. december 17., 09:00 , 518. szám

A gazdasági válság korszakában a nemzet eszméje a háttérbe szorult. A neves politológus, Vagyim Karaszjev szerint most az államra kell összpontosítani. Karaszjev, aki a hatalompárttal, a Régiók Pártjával szövetkezett Jedinij Centr (JEC) színeiben maga is belekóstolt már a politikába, s így belülről ismeri az ukrajnai nagypolitika boszorkánykonyháját, a versii.com internetes portálon megjelent interjújában egyebek mellett érzékletes képet fest az ukrajnai politikai-gazdasági válság természetéről, s a kiútkeresés nehézségeiről. Úgy véli, hogy új társadalmi szerződés megkötése vált szükségessé Ukrajnában, miután a korábbi rendszer tarthatatlanná vált. Az alábbiakban a politológusnak az interjúban megfogalmazott néhány gondolatát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Az ortodox demokrácia-felfogás szempontjából az 1996-os alkotmányos rendhez való mostani visszatérés visszalépést jelent. Az utóbbi években a politikai rendszer pártosításának útján haladtunk, most pedig, úgy tűnhet, visszatérünk a múlthoz, újraépítve az adminisztratív irányítási modellt. Azonban figyelembe kell venni, hogy a világválság nemcsak a gazdaságok válsága, hanem az államiságé is. Az államok elveszítették az ellenőrzést a pénzügyek felett, engedték, hogy a gazdasági erők kiszabaduljanak az állami ellenőrzés alól. Világméretű szabályozást ugyanakkor eddig még senki sem talált ki. Ezért, ha az államiság válságának összefüggésében vizsgáljuk az 1996-os Alkotmányhoz való visszatérést, az nem más, mint taktikai manőver a politikai rendszer fejlesztésében.

Azt látjuk, hogy a fejlett országok parlamenti-elnöki rendszerei egyre inkább rászorulnak arra, hogy adminisztratív eszközökkel irányítsanak. Napjainkban lehetetlen megoldani bonyolult operatív kérdéseket elhúzódó politikai vitákkal, konszenzuskereséssel stb. Az egyéniségek kerülnek előtérbe. Amikor az euró megmentéséről beszélünk, kire gondolunk elsősorban? Merkelre és Sarkozyre. Más szóval, állami vezetőkről beszélünk, akiknek a világméretű politikai-gazdasági viharok közepette kell kormányozniuk.

Valószínűleg hasonló módon kell cselekedni Ukrajnában is. A múlt század kilencvenes éveihez való visszatérés lehetővé teszi a gyenge állam számára a túlélést. Később, átcsoportosítva a pártpolitikai erőket, át lehet térni egy másik, versenyképesebb politikai rendszerre.

Valóban megfigyelhető a politika perszonalizációjának bizonyos trendje. De ez a politika lehet demokratikus. Amerikában voltak időszakok, amikor erős elnökök kormányoztak. Roosevelt és Reagan elsősorban egyéniségek voltak, akik bizonyos fokig magukhoz és az új feladatokhoz hangolták a politikai rendszert. Nem tűnt el a személyiség szerepe a politikából. De azokban az országokban, ahol nincsenek szilárd demokratikus hagyományok, a markáns vezetők iránti igény megteremtheti az autoritarizmus iránti igényt.

Igaz, a teljes értékű autoritarista rezsimekhez államalkotó csoportokként szervezeti struktúrákra is szükség van. A 20. század közepének latin-amerikai modelljeiben ezeket a struktúrákat a hadseregek képezték, napjaink Oroszországában az "erőszakszervezetek".

Ukrajna gyenge autoritarizmusra van kárhoztatva. Ez pedig rosszabb, mint a gyenge demokrácia és az erős autoritarista rendszer. Az erős autoritarizmus valóban képes beindítani a gazdaságot, küzdeni a korrupcióval, megakadályozni a szociális állam leépítését, amely jól-rosszul, de mégiscsak működött Ukrajnában az elmúlt 20 évben. Értve ezalatt a formálisan ingyenes egészségügyet, az oktatást, a viszonylag olcsó szociális szolgáltatásokat, a tömegközlekedést stb. A gyenge autoritarizmus a bizonytalan hatalmat jelenti, amely korlátozva a jogokat igyekezni fog valamivel kiengesztelni a társadalmat. Ezért nem szánja el magát a reformokra, hiszen bármilyen reform nem más, mint lokális, majd talán össznemzeti felzúdulás. Az ukrán dilemma: vagy hatékony demokráciát kell építeni, vagy tovább ingadozni a gyenge, korrumpált demokrácia és az ugyanilyen gyenge autoritarizmus között.

Mindennek logikus következményei az újabb tüntetések a Majdanon, mint amilyeneket legutóbb a kisvállalkozók tartottak az új Adókódex elfogadása kapcsán. Ezek a tüntetések a gyenge autoritarista rezsim válságának jeleni. De hát honnan is meríthetne erőt a hatalom? Ukrajnában nem léteznek államalkotó csoportok. Az erőszakszervezetek lehetőséget adtak az oligarchák segítségével hatalomra került Putyinnak leválasztani az oligarchikus csoportokat az államról. A mérsékelten erős autoritarista rezsimet annak köszönhetően tudta megvalósítani Putyin, hogy, először is, sikerült döntőbíróvá válnia a szegények és a gazdagok között. Másodszor, garantálni tudta az oligarchák biztonságát a nép haragjával szemben, az alsóbb néprétegeknek pedig egy minimális szociális csomagot biztosított, továbbá védelmet az oligarchák túlkapásaival szemben.

Bár a putyini autoritarista rezsimet nem a demokratikus kilencvenes évektől az autoritarista 2000-es évekre való átmenetként kell leírni. Ez inkább a gyenge, darabjaira hulló félfeudális államtól az abszolutizmus felé való átmenet. Korábban egész Európa megtette ezt az utat a hűbéri szétdaraboltságtól az abszolutista bürokratikus monarchiákig, ami lehetővé tette az államiság cselekvőképességének helyreállítását. Mit jelent a cselekvőképesség? Ez az, amikor a fent meghozott döntés lent megvalósul.

Ukrajnában is megfigyelhetjük a kísérletet, hogy a modernkori mágnások, hetmanok és sztarsinák által szaggatott országtól áttérjenek az abszolutistára. Az állam működőképességét bizonyos mértékig helyreállították. Azonban az állam még nem független az egyes csoportok érdekeitől. Nem sikerült bizonyos távolságot teremteni az oligarchák és az államhatalom, a költségvetés, a dotációk és a szubvenciók között. Oroszországban ezt a problémát az erőszakszervezetek segítségével sikerült megoldani. Ukrajnában viszont az a probléma, hogy éppen az oligarchák képezik az államalkotó csoportot. Viktor Janukovics ezért nem képes egyelőre megvalósítani elnöki küldetését: megvédeni a népet a nagytőke túlkapásaitól, másrészről pedig megvédeni az oligarchákat a nép haragjától és a társadalmi megrázkódtatásoktól. Egyelőre sikerült eljátszania a döntőbíró szerepét a kisvállalkozóknak a Majdanon zajló tüntetésekor, de ez még csak afféle ujjgyakorlat volt, nem tudni, mit hoz a jövő. Mert amikor majd elkezdődnek a tüntetések a nyugdíjak, a költségvetési megszorítások, a munkavállalás, a lakáskérdés stb. kapcsán, az üzleti bosszok megkérdezik: hol a megígért stabilitás? Elégedetlenek lesznek azzal, miként birkózik meg az elnök azzal a feladatával, hogy biztosítsa tulajdonukat az alulról jövő populista vagyon-újraelosztási törekvésekkel szemben. Eközben az alsóbb néprétegek elégedetlenek lesznek, mert senki sem védi meg őket az oligarcháktól, akik igyekeznek az ő vállaikra áthelyezni a reformok terheit.

Mit lehet tenni ebben a helyzetben? Reformokra van szükség az államigazgatásban, s fel kell venni a harcot a korrupció ellen. Ehhez azonban arra is szükség van, hogy az oligarchák többé ne legyenek fösvények, be kell fektetniük az országba, a népbe, ahelyett, hogy rájuk hárítanák a reformok árát. Ellenkező esetben az alsóbb osztályok fellázadnak, hiszen a hangulat már így is puskaporos s bármilyen apróság társadalmi robbanáshoz vezethet.

Mára világossá vált, hogy az alapvető konfliktus a társadalompolitikai s nem a nemzeti problémák mentén rajzolódik ki. A Majdanon tüntető vállalkozók most nem a nyelvről vagy a narancsosok és a kék-fehérek közötti különbségekről vitáznak, hanem arról, hogy kinek kellene megfizetnie az állam fenntartásának költségeit.

Korábban, még a kilencvenes években az az eszme konszolidálta a nemzetet, hogy senki sem akart fizetni. Az akkori társadalmi szerződés azon alapult, hogy egyesek, azaz az oligarchák privatizálnak, elosztják a szovjet örökség legínycsiklandozóbb darabjait. A többiek, azaz az abszolút többséget alkotó nép, nem avatkozik bele ebbe a folyamatba, cserébe az oligarchák sem szólnak bele abba, hogy ők hogyan élnek, azaz szabadon használhatták a szovjet örökséget mindaddig, amíg ez lehetséges.

Ez a rendszer 20 évig tartott ki, de amikor kiürültek az állam éléskamrái, a szerződéskötő felek egyike, az állam azzal állt elő, hogy ez így nem mehet tovább, fizetnetek kell. Erre a nép kivonult az utcára, s kijelentette, hogy egy szerződést nem lehet felbontani egyoldalúan. Vagy élünk mindannyian tovább úgy, ahogyan eddig tettük – márpedig ez többé nem lehetséges –, vagy mindannyian másként fogunk élni ezután. Azaz, ha mindannyian fizetünk, akkor mindannyiunknak felügyelnünk kell a kiadásokat.

A lényeg tehát mostantól nem az, hogy mekkora jogkörrel rendelkezik az államfő, hanem az, hogy miként lehetne jogokra váltani az adót. Az országban megértek a feltételei egy új társadalmi szerződés megkötésének: fizetjük az adókat, cserébe azonban ellenőrzést gyakorolunk a hatalom felett. Egy efféle társadalmi szerződés nélkül Ukrajna sosem válhat európai álammá.

hk