A hatalmon lévők nem tudnak...

2011. január 21., 09:00 , 523. szám

Kiknek a hatalmát döntik meg a rettenthetetlen forradalmárok? Ha hiszünk a kalandregényeknek és a hollywoodi filmeknek, akkor a kegyetlen és elvtelen zsarnokokét. De a valóság távol áll a szép meséktől. Aligha állíthatja bárki is, hogy II. Miklós nagyobb despota lett volna Sztálin elvtársnál, de az olyan klasszikus figurákat is, mint amilyenek XVI. Bourbon Lajos vagy I. Stuart Károly voltak, nehéz pokolfajzatoknak beállítani - ellenkezőleg, mindkét uralkodó erkölcsösségével tűnt ki. Mégis elsodorta őket a forradalom vihara, miközben sok gazember és cinikus biztonságban kormányzott élete végéig. Mert a forradalom nem a kegyetlenség, a kapzsiság és az erkölcstelenség büntetése, hanem a szakmai alkalmatlanság ára - véli Mihajlo Dubinyanszkij, aki a pravda.com.ua portálon megjelent írásában napjaink ukrajnai politikai életének jelenségeit vizsgálja. Íme néhány gondolat a cikkből.

A legfontosabb a korbáccsal és a mézesmadzaggal való helyes bánásmód művészete. Figyelni kell az ország érverését, s idejében meg kell reformálni a hatékonyságát vesztett rendszert. Képesnek kell lenni szilárd szociális bázisra támaszkodni és megfelelő szelepeket biztosítani a népnek a gőz kieresztésére.

A romantikusok olyan erényekkel ruházzák fel az eszményi államférfit, mint a nemeslelkűség, a becsületesség és a nép szeretete. Azonban a tapasztalat világszerte azt mutatja, hogy a széplelkű idealistákból és altruistákból csapnivaló vezetők válnak. Az emelkedett eszmék rabjai nem képesek hatalmon maradni, s kudarcot vallanak, nemritkán romokban heverő gazdaságot és hullahegyeket hagyva maguk után.

Az ukránok előtt az élenjáró nyugati demokráciákkal példálóznak, de az ottani elit nemigen emlékeztet becsületes és önzetlen szentek gyülekezetére. Hogy meggyőződjünk e szomorú tényről, nincs szükség a WikiLeaks leleplezéseire.

Akárcsak Ukrajnában, Nyugaton is gátlástalan törekvők és egoisták viszik a prímet. Csak hát az egoizmus sokféle lehet. A racionális egoista azt teszi, ami kedvező a számára, az irracionális egoista viszont azt csinál, amit akar.

Az utóbbi kétszáz évben Európában és az Egyesült Államokban kialakult a sikeres államférfi típusa, a cinikus és képmutató, de racionális egoistáé. Ez az embertípus saját érdekeit nézi, s haszonra törekszik, ugyanakkor tisztában van vele, hogy nem kifizetődő nyíltan semmibe venni a közérdeket. Megérti, hogy a nemtörődöm hozzáállás a néphez előbb vagy utóbb visszaüt a hatalmat gyakorlókra. Mérsékelve az étvágyát, s osztozva a társadalommal a racionális egoista megkapja a legfontosabbat: a biztonságot.

Sajnos a számító és okos egoisták ritkák az ukrán hatalomban. A pecserszki dombokon másféle egoizmus dominál - irracionális, infantilis, öngyilkos. Elitünk a pillanatnyi szükségletek kielégítésére orientált, nem kíván és nem is tud a jövőbe tekinteni, s több lépéssel előre gondolkodni. A honi establishment számára az "akarom" szó lényegesen többet jelent, mint a "szükséges" és "célszerű" szavak.

A kormányzó elit irracionális egoizmusa önmagában még nem vezet forradalmi robbanáshoz, de a kockázati csoportba sorolja Ukrajna irányítóit. Janukovics és társai sokkal erősebbek a széthúzó narancsos csapatnál, de adott esetben az erő destruktív faktor, amely árthat az infantilis egoistának.

Tegyük fel, a cukorbeteg ököllel vetette rá magát a kezelőorvosaira, s kiverte belőlük az engedélyt, hogy ne kelljen betartania a diétát. Hősünk ma cukorkát, süteményt és tortát falva élvezi győzelmét. És holnap?

A kormányzó, még ha elvtelen gazember is, érti, hogy a hatalom súlyos teher, amely állandó önkontrolt követel, az érzelmek elfojtását, s azt a képességet, hogy az ember kizárólag a józan számítástól vezéreltessen mindenkor. Ukrajnában mindez éppen fordítva van. A hatalmat úgy fogják fel, mint páratlan lehetőséget arra, hogy szabad utat engedjenek érzelmeiknek, valamennyi rejtett komplexus, sérelem és fóbia felszínre kerülhessen.

Ebben a tekintetben Janukovics elnök még rosszabb az elődjénél. A nem túl erős jellemű Viktor Andrejevics kicsinyes trükkök segítségével próbált meg érvényesülni - ki ne emlékezne a kormányrepülőre, amelyet az "átkozott" Timosenko orra elől vitt el? A hatalmas Viktor Fjodorovics viszont azzal szórakozik, hogy újraszabja az alapvető politikai intézményeket és veszélyes precedenseket teremt.

Megfigyelők rámutatnak, hogy a mai vezetők sok cselekedetét nehéz racionális okokkal magyarázni, nagyon gyakran lehetünk tanúi a személyes bosszúnak. A dolog ízére ráérző "donyeckiek" a hatamukba visszahelyezett Bourbonokra emlékeztetnek, akik semmit sem felejtettek el, és semmit sem tanultak. Csakhogy, mint ismeretes, a restauráció Franciaországban újabb forradalommal ért véget.

Igyekezvén megerősíteni hatalmukat, Janukovics és társai egyszerűen lemásolják a putyini Oroszország módszereit a kétezres évek elejéről. Azonban az önkényuralmi rendszer kialakítása az Orosz Föderációban egybeesett az olajárak emelkedésével, a gazdasági stabilizációval és a népjólét emelkedésével. Ukrajnában az önkényuralomra való áttérést népszerűtlen reformok kísérik, azaz meghúzzák a lakosság nadrágszíját. Az efféle pszeudoputyinizmus megemészthetetlen, s az ország valószínűleg elveti azt. Nehéz elhitetni a régiósokkal, hogy az erőteljes proteszthangulatot nem a rosszakaratú ellenzék kelti (gondoljunk csak Julija Vlagyimirovnának és az ő NKZU-jának sikertelen erőfeszítéseire), hanem az objektív társadalmi-gazdasági tényezők (jusson eszünkbe a spontán adóügyi Majdan).

Még a politikai mező megtisztogatása sem jelent garanciát a kormányzó elit számára a lehetséges megrázkódtatások ellen. A kormányzó hatalom igyekszik marginalizálni az ukrán ellenzéket, s csak örül annak, ha Timosenkóékat fokozatosan kiszorítják Tyahnyibok emberei. A házilag tenyésztett nácik mint a kormányzó rezsim egyetlen alternatívája - valakinek a pecserszki dombokon optimálisnak tűnik ez a forgatókönyv. De ha a helyzet kicsúszik az ellenőrzésük alól, akkor a nemzeti radikálisokkal való incselkedést a Bankovaja és az egész ország bánni fogja.

A konkurencián alapuló politikával együtt Janukovics és társai megsemmisítik a hatalomra való ráhatás legitim mechanizmusait is. De ennek eredményeként a hatalom nem válik sebezhetetlenné: ha a szociális feszültség eléri a kritikus szintet, előkerülnek az illegitim eszközök. Ily módon a Bankovaja által kiépítés alatt álló védelmi mechanizmusok szociális robbanás esetén nem segítenek. A népi elégedetlenség így is, úgy is a felszínre tör, de más, durvább és destruktívabb formákat ölt. A civilizált tiltakozást az értelmetlen és könyörtelen zavargások váltják fel. A hatalmat birtoklóknak ettől nem lesz jobb, az országnak viszont lényegesen rosszabb lesz.

Sajnos a régiósoknak nincs monopóliumuk az ostobaságra és az önajnározásra. Janukovics számos ellensége arról a napról álmodozik, amikor az elkeseredett nép a vasvilla után nyúl, s elűzi az utálatos elitet. Az ideológiai fanatikusok úgy hiszik, hogy a nép lázadása lehetővé teszi a "helyes" Ukrajnával kapcsolatos utópisztikus elképzeléseik megvalósítását. Érthető módon ez egy alaptalan illúzió. Ma az ország egy gazdasági depresszióból, etnokulturális megosztottságból és totális jogi nihilizmusból kevert robbanásveszélyes koktél. Ilyen körülmények között a kormányzó rezsim letaszítása megjósolhatatlan láncreakciót vált ki és katasztrófává válhat Ukrajna számára.

A történelem kérlelhetetlen és könyörtelen: rendszerint az utálatos hatalmasok letaszítása nem kíméli meg a népet a jogtalanságtól és szegénységtől, hanem csak újabb szenvedéseket hoz az embereknek. A maga idején Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev azt állította, hogy "A forradalom úgy történik meg az emberrel, ahogyan a betegség, a szerencsétlenség, a természeti katasztrófa, a tűzvész vagy az árvíz esik meg". De ez a csapás nem előzmények nélkül való. S minél katasztrofálisabbak a forradalom következményei, annál nagyobb a tehetségtelen kormányzók bűne, akik hagyták a forradalmi robbanásig fajulni a helyzetet.

hk