„Köszönet Donbász lakóinak…”

Natalka Poznyak-Homenko igen érzékletesen mutatja be a fenti címen a pravda.com.ua portálon minap megjelent cikkében az ukrán politika működésének mechanizmusát, melyet a 2004 utáni időszak eseményei alapján oly jól kiismerhettünk már, de amely trükkjeivel mégis újra és újra képes megtéveszteni a választókat. Íme, néhány gondolat az írásból.

„Спасибо жителям Донбасса за Президента п…раса!” („Köszönet Donbász lakóinak a p…szta elnökért!”) – skandálta a Dinamo–Kárpáti labdarúgó-mérkőzésen a szurkolói keménymag, s az erről készült videofelvétel pillanatokon belül a legnépszerűbb anyagok egyike lett a You Tube-on és más fájlmegosztó oldalakon. Azok között, akik nem szánták rá magukat egy hasonló lépésre, szájról szájra járt a beszámoló a bátor szurkolókról, akik nyíltan kimondták, amit manapság minden második ukrán gondol. Mindenki boldogan dörzsölgette a kezét: végre elkezdődhet valami...

Ezzel egy időben az államfői adminisztrációban a polittechnológusoknak a jól végzett munkáért rájuk váró komoly prémium előérzete melengette a szívüket. Vagy éppen azon csodálkoztak, miért nem ők maguk találták ki ezt az egészet. Mert elképzelni sem lehet jobb módszert a régiósok szavazótáborának egyben tartására, mint egyetlen régió lakóira hárítani a felelősséget a hatalom hülyeségéért. A fentebb idézett szlogennel ugyanis a botcsinálta „hazafiak” automatikusan választás elé állították a donyeckieket: támogassák azokat, akik Donbász lakóit az államfő elvbarátainak, s ezzel automatikusan p...sztáknak tekintik, vagy álljanak az ellenfeleik, azaz a régiósok oldalára. Nem kell pszichológusnak lenni, hogy megjósoljuk, mit választ az ily módon megalázott ember.

Valójában az ukránoknak területi hovatartozás szerinti kategóriákba sorolása még az emlékezetes 2004-es esztendőtől vált a politikai manipulációk általánosan bevett módszerévé. Kucsma elnöksége idején elég volt felhozni az elkoptatott nyelvi kérdést, a NATO-val ijesztgetni, esetleg válaszút elé állítani a szavazókat, hogy Oroszországgal kívánnak-e tartani vagy Európával, s a módszer – ha akadozva is –, mindannyiszor működött. Végső soron az ország egysége volt a hatalom egyetlen tétele, amely sikert hozott. Máig Kucsma az ország egyetlen újkori elnöke, akinek sikerült újraválasztatnia magát, valószínűleg éppen az egység propagálásának köszönhetően.

Csakhogy 2004-ben élet-halál küzdelem folyt, úgyhogy a szóban forgó módszert mindkét fél bevetette. Akkoriban jelentek meg az ismert térképek, amelyek három minőségi kategóriára osztották az országot, s amelyeket a fehér-kékek a narancsosok nevében tettek közzé, ezzel uszítva ellenük a keletieket, akiket a térkép a harmadrendűek közé sorolt. De a narancsosok sem maradtak el ellenfeleik mögött, miután ráéreztek a manipulációk hatékonyságára. Sokan emlékezhetnek még az alábbi szövegű, „nemzeti” körökben akkortájt népszerű röplapokra: „Ne hugyozz a lépcsőházakban, hisz nem vagy donyecki”.

A politika azóta pontosan megfogalmazott mítoszok rendszerévé alakult át, amelyek az ösztönök szintjén hatnak, „saját”-ra és „idegen”-re, „barát”-ra és „ellenség”-re, „hős”-re és „alávaló”-ra osztva az embereket, s mi gyakorta észre sem vettük, hogy manipuláltak bennünket. Mert hiszen a galíciaiakról kialakult sztereotípiáknak, miszerint „mosdatlan cselédek” volnának vagy „kevély urak, akik lenéznek mindenkit, aki nem beszél ukránul, miközben tömegesen utaznak ki Olaszországba, hogy kihordják az éjjeliedényt a magatehetetlen őslakosok után, arról ábrándozva, hogy ott telepedhetnek le örökre, hogy onnan gyötörje őket a honvágy Ukrajna után, s onnan szidják ellenfeleiket, akik ebbe a helyzetbe hozták őket”, ugyanúgy semmi közük a valósághoz, mint a donbásziakról kialakult sztereotípiáknak, miszerint ők „egytől egyig korlátolt és krónikus vesztesek volnának, akik a Szovjetunió és Oroszország után sírnak, gyűlölnek mindent, ami ukrán, pálinkás üveg nélkül nem ereszkednek le a bányába, s azon elv szerint szavaznak, hogy „Gazember ugyan, de a MI gazemberünk”.

Ezek a sztereotípiák uralják a „nagypolitikánkat” is, ahol a különféle talkshow-kban ugyanazok az emberek szajkózzák nagy hévvel éveken át ugyanazokat a jelszavakat. Ha meg is jelenik időnként egy-egy józan gondolat, azt mindjárt igyekeznek elfedni a betanult jelszavakkal.

Ugyanez a célja napjaink politikai-hisztérikus Majdanjainak is – a fizetetteknek és az idealisztikusoknak egyaránt –, ahol az érzelmekre próbálnak hatni. Erre azért van szükség, hogy a következő választások alkalmával ismét a trónra emelhessenek valakit a megkopott politikusi kártyapakliból. Ez a kártyapakli az újrakeverés után a soros kormány révén gyakorlatilag bizonyosan garantálni fogja újra az ideiglenes nehézségek „és az előző kormány tevékenysége okozta borzasztó következmények” leküzdéséért folytatott heroikus küzdelmet.

Valójában az elmúlt 10-15 évben kialakult ukrajnai politikai rendszernek semmi köze a valóságos politikához. Fő célja, hogy a politika nagy szponzorainak érdekeiért lobbizzon.

Gyakorlatilag minden ukrán politikai párt ugyanazon séma szerint épül fel: az oligarchák egyike, esetleg többen közülük összefogva, pénzt fektetnek egy karizmatikus vezetőbe, az hatékony menedzsereket gyűjt a zászlaja alá, akik a nekik kiutalt pénzből embereket alkalmaznak a régiókban, amit a tömeges munkanélküliségre való tekintettel nem is olyan nehéz véghezvinni. Minél több a pénz, annál több a pártkatona, továbbá pénzért nem nehéz nagygyűlést szervezni, „ösztönözni” azokat, akik rád szavaznak, „elrendezni”, ha valahol valami nem a tervek szerint halad. Külön szerencse, ha sikerül megvásárolni valakit a magas rangú vezetők közül, vagy magas posztra kineveztetni egy saját embert, mert akkor szinte valamennyi alárendeltjét be lehet sorozni a szükséges pártba. A fő célja ennek a „politikai küzdelemnek” a teljes költségvetés (azaz az általunk befizetett adó) megszerzése.

Szinte lehetetlen megtörni ezt a rendszert, mivel napjaink küzdelme valójában nem ideológiák, hanem oligarchikus klánok harca azért, hogy ki élhet jól, s ki nagyon jól. Nem véletlen, hogy közgazdászok kimutatták, a politikába fektetett pénzek számítanak a legjövedelmezőbb befektetésnek, s ez gyakorlatilag független attól, hogy ki ül a trónon. Nem engednek idegeneket ebbe a „politikai business clubba” – vagy egyszerűen megveszik őket, mint Szerhij Tihipko Erős Ukrajnáját, vagy megvásárolják őket a „hivatalos ellenzék” szerepére, ahogyan az egyes szakértők véleménye szerint nemrég a szocialista párttal történt, esetleg megosztják és részenként vásárolják fel, ha pedig nem sikerül, lejáratják őket, ahogyan az a Porával történt 2004-ben, esetleg semlegesíthetik, mint Julija Timosenkót, amennyiben elítélik az ellene most folyó perben. S míg korábban mindez többé-kevésbé rejtve, a színfalak mögött zajlott, ma a Régiók Pártja nyíltan és merészen kezdett cselekedni – Viktor Janukovicsot idézve a 2004-es elnökválasztás idejéből: a maga stílusában.

Ezzel együtt nagy dolog a pártvezérek karizmája. Máig hiszünk a jó bátyuskában, aki minden gondunkat felvállalja és megoldja. Még akkor is, ha éppen azért győzködnek bennünket, nehogy véletlenül egy fiatal és elkötelezetlen személy kerüljön a parlamentbe, akinek nem akaródzik majd az ő játékszabályaik szerint játszani, hanem a választói érdeket szeretné képviselni a „pártvonal” helyett. Végül is annak idején az arányos választási rendszer bevezetésével a mai politikusok éppen az ilyen „meglepetések” ellen biztosították be magukat.

Mi pedig továbbra is reflexszerűen támogatjuk a „saját” vezérünket, s küzdünk az idegenek ellen, észre sem véve, miként dőlünk be azok manipulációs sémáinak, akik észrevétlenül politikai jobbágyok szerepére kárhoztattak bennünket. Vajon nem azért indult mostanában kampány azok lejáratására, akik „mindenki ellen” szavaznak, mert ezzel nem illeszkednek a sémába, s esetleg ellenőrizhetetlenné válnak?

zzz