Egy kalandvágyó természettudós

Az 1900-as évek elején a londoni British Museum egyik látogatója – megállva egy dinoszaurusz roppant méretű csontváza előtt – hosszasan szemlélte a kiállítási tárgyat, majd váratlanul felmászott a hatalmas gerincoszlopra, s kicserélte annak két csigolyáját. A teremőrök, persze, azonnal a helyszínre siettek, majd az intézmény igazgatója is megjelent, hogy kérdőre vonják az enyhén szólva is különösen viselkedő fiatalembert, aki csak ekkor mutatkozott be mint Nopcsa Ferenc magyar paleontológus, s kifejtette: ő csupán kijavított egy összeillesztési hibát. A múzeum őshüllő-szakértői pedig megállapították, hogy tényleg igaza volt: a csontváz összeállításakor felcserélték annak két, könnyen összetéveszthető elemét, így az intézet vezetői végül igazat adtak az éles szemű kutatónak, megjegyezve, hogy azért másképp is felhívhatta volna a figyelmet a tévedésre. Ám nem ez a magánakció volt az első, s nem is a legmeglepőbb momentum a legnevezetesebb magyar őslénykutató életében.

Napernyővel kipiszkált csontok

Dél-Erdélyben, a Hátszegi-medencében a XIX. században még jelentős birtokokkal rendelkezett a bárói címet szerzett Nopcsa család, melynek egyik tagja, Nopcsa László 1833 és 1848 között főispánként igazgatta Hunyad vármegyét, ám amikor Jókai Mór megírta Szegény gazdagok c. regényét, különös gyanúba keveredett: több környékbeli olvasó a megye volt vezetőjével azonosította a mű negatív főszereplőjét, a nappal a felső tízezer életét élő, ám éjszakánként – Fatia Negra álnéven – álarcos útonállóként „tevékenykedő” Hátszegi Lénárt bárót. Tény, miszerint Hátszeget a főnemesi família uralta, a rablóvezér pedig létező személy volt, akinek több évi banditáskodás után hirtelen nyoma veszett, de sohasem derült ki, hogy volt-e alapja a gyanúnak. A főispán unokájára, az 1877. május 5-én, Déván világra jött Nopcsa Ferencre viszont már nem hullott ilyen árnyék, bár ő sem panaszkodhatott arra, hogy kalandmentes lett volna az élete.

A tudományos pályát választó nemesi sarjat kezdetben egyedül a geológia érdekelte, ezért földtant tanult a Mária-Terézia császár- és királynő által a XVIII. században megalapított bécsi Collegium Theresianumban, ám egy váratlan esemény a paleontológia felé fordította a figyelmét. 1895-ben húga, Ilona – egy sétája során – megkövesedett (fosszilizálódott) csontdarabokra figyelt fel a szentpéteri-szacsali kastélyuk mögött emelkedő domboldalon, melyek az erózió eredményeként a felszín közelébe kerültek, így napernyőjével is ki tudta piszkálni a földből az ott talált csigolyákat, illetve koponyamaradványokat, melyekről levélben értesítette bátyját. A nyári vakációjára hazautazó diák pedig további feltárásokat végzett a helyszínen, s egy fél méter hosszú, csaknem teljesen ép koponyára, valamint további fosszilis csontokra bukkant, melyeket be is mutatott Eduard Suessnek, a Bécsi Egyetem világhírű professzorának, aki azonnal rájött, hogy egy ismeretlen dinoszaurusz maradványairól van szó, s arra biztatta a fiatalembert: írjon tudományos munkát a felfedezésről. Így Nopcsa Ferenc a rá jellemző szenvedélyes buzgalommal tanulmányozni kezdte az élő, illetve a kihalt állatok csonttanát, belevetette magát az őslényekkel foglalkozó szakirodalomba, s a történelmi Magyarország területén legkorábban fellelt dinoszauruszlelet tudományos leírójaként, 1899. július 22-én az Osztrák Tudományos Akadémián adta elő első értekezését az általa Limnosaurusnak elnevezett (később Orthomerus transsylvanicusnak „átkeresztelt”) ún. kacsacsőrű őshüllőről. (A növényevő dinoszauruszoknak ez a csoportja onnan kapta a nevét, hogy elöl ellaposodó pofájuk révén szájuk némileg emlékeztet a ma élő kacsafélék csőrére, ám állkapcsukban természetesen fogak sorakoztak, a magyar paleontológus által felfedezett példányéban például 242 darab kapott helyet).

Őslények szigetei

A sárkánygyíkok által uralt földtörténeti középkor (mezozoikum) utolsó periódusában, a 146 millió éve kezdődött, s 65 millió esztendeje véget ért kréta időszakban – világrészünk jelentős részéhez hasonlóan – a leendő Erdély területét is tenger borította, melyből csupán szigetek hosszú sora emelkedett ki. Ezek egyikéből alakult ki később a Hátszegi-medence, s Nopcsa azáltal is bizonyította szűkebb pátriája egykori sziget mivoltát, hogy felismerte, miszerint az itt élő őshüllők elzártan (izoláltan) fejlődtek, endemikus, máshol elő sem forduló fajok formálódtak ki a szárazulaton, s a szigetekre jellemző módon, a táplálékforrások szűkössége miatt, egyes őslények úgy alkalmazkodtak otthonukhoz, hogy testméretük fokozatosan lecsökkent. Ezek egyike volt a valaha élt legnagyobb szárazföldi állatok, a sauropoda dinoszauruszok csoportjába tartozó Magyarosaurus dacus, mely 20–40 méter hosszú, gigantikus rokonaihoz képest csakugyan „törpének” számított a maga „mindössze” hat méteres testhosszával. Korát megelőzve tehát a kutató kidolgozta az izolált zsugorodás elméletét, melyet ma már széles körben elfogadnak a tudósok. A Hátszegi-medence mellett Szászsebes és Zsibó környékén is feltárásokat végzett, felfedezve a ragadozók ellen erős hátpáncéllal, s helyenként arasznyi nagyságú csonttüskékkel védekező növényevő Struthiosaurus transsylvanicust, illetve a két hátsó lábán járó, elcsökevényesedett mellső végtagokkal rendelkező, ragadozó Megalosaurus hungaricust (a Megalosaurusok jelentős nagyságúra fejlődtek, egyes fajaik a nyolcméteres hosszúságot is elérték). Felfedezett több repülő őshüllőt, melyek a mai denevérekhez hasonlóan, a mellső és hátsó végtagjaik között feszülő bőrszárnyakkal csapkodva szelték a levegőeget, valamint ősteknősöket s egy őskrokodilt, melyek túlélték a 65 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszokkal együtt az élővilág 70 százalékát kipusztító aszteroidabecsapódást, s leszármazottaik ma is itt élnek a Földön.

„Európa nagy fegyveres gyermekei” között

A kor egyik legelismertebb őshüllő-szakértőjévé váló Nopcsa azonban – kalandvágyó természete folytán – nem zárkózott be a tudomány elefántcsonttornyába. 1903 és 1907 között a világon elsőként geológiai, földrajzi és etnográfiai kutatásokat végzett az akkor még török uralom alatt álló Albániában, több mint ezer fényképfelvételt készített az országról, s feltérképezte annak alig ismert hegyvidéki területeit, ahol nem egy törzs szabályos gerillaháborút vívott a megszállók ellen. Kutatásai mellett kémkedett is az Osztrák–Magyar Monarchia számára, s felkészült egy nagyszabású fegyveres akció megszervezésére, mellyel létrehozták volna az önálló, monarchiabarát albán államot. A törökök azonban tudomást szereztek a tervről, s bérgyilkost fogadtak fel a báró meggyilkolására, ám ő kijátszotta a merénylőt, s mivel időközben a bécsi vezetés lefújta a monarchia által támogatott felkelés kirobbantását, elhagyta az országot. Ott-tartózkodása idején nagyon megszerette a függetlenségükért helyenként fegyveresen is harcoló, szabadságszerető albánokat, akiket „Európa nagy fegyveres gyermekeinek” nevezett, s egyiküket, Elmas Doda Bajazidot titkárául fogadta fel.

Miután az 1912-es első balkáni háborúban az Oszmán Birodalom szinte valamennyi európai területét elvesztette, s a nagyhatalmak elhatározták az önálló Albán Királyság létrehozását, az ország történelmét, népe hagyományait és nyelvét (több dialektus szintjén is) ismerő Nopcsa ugyancsak részt vett a leendő állam jövőjével foglalkozó, Triesztben megrendezett konferencián mint önjelölt trónvárományos. Egyes vélemények szerint számíthatott volna is a vele baráti kapcsolatba került törzsi vezetők támogatására, mások szerint viszont a terv eleve kudarcra ítéltetett, mivel az antanthatalmak hallani sem akartak róla, hogy albán királlyá koronázzák az Osztrák–Magyar Monarchia egyik állampolgárát, így ez az álma sohasem vált valóra.

Kémszervezet Romániában

Az első világháborúban – tartalékos tisztként – előbb részt vett az albán területekre is átcsapó szerbiai hadjáratban, s mivel a románt is anyanyelvi szinten beszélte, később kémszolgálattal bízták meg a dél-erdélyi havasok és Románia területén. Hosszú hajat és szakállat növesztett, arisztokrata létére igen jól alakította az egyszerű (és együgyű) román pásztorlegény szerepét, aki egy juhászhoz szegődve – legelőről legelőre vándorolva – bejárta az Erdély megszerzésére törekvő, egyelőre még semleges országot, ahol egész kémszervezetet épített ki. Citromlével készült titkos jelentéseket írt a román katonai készülődésekről, melyeket el is küldött Nagyszebenbe összekötőjének, a monarchia hadseregében szolgáló, erdélyi román származású Grecul kapitánynak. A tiszt azonban kettős ügynök volt, s megsemmisítette a leveleket, a vezérkarnak pedig azt jelentette, hogy az üzeneteket minden bizonnyal elfogta az ellenséges titkosszolgálat. Nemsokára viszont Nopcsa is gyanakodni kezdett a kapitányra, így jelentéseit ezentúl közvetlenül Tisza István magyar miniszterelnökhöz, valamint a magyar honvédelmi miniszterhez juttatta el. Néhány héttel az 1916-os román betörés előtt, gróf Bethlen Istvánnal és Wild vezérkari kapitánnyal együtt figyelmeztette a kormányfőt a küszöbön álló támadásról, s ennek eredményeként idejében sikerült mozgósítani az osztrák–magyar csapatokat, melyek német segítséggel két hét alatt kiverték a Dél-Erdélybe behatoló ellenséges seregeket.

A tragédia

Románia 1918 tavaszán különbékét kért a Központi Hatalmaktól, lemondva hódítási terveiről, de mivel fél év elteltével az Antant megnyerte az I. világháborút, legyőzött szövetségeseik mégis megszerezték Erdélyt. A szentpéterfalvai-szacsali birtokára visszavonult Nopcsa Ferenc alig tudott kiszabadulni az ellene felheccelt román parasztok kezéből, akik olyan súlyosan bántalmazták, hogy ekkor szerzett fejsebe sohasem gyógyult be teljesen, s maradandó idegi károsodásokat szenvedett. Földjeit elvesztve csonka Magyarországra költözött, ahol folytatta a dinoszauruszokkal, valamint a geológiával kapcsolatos tudományos munkásságát. 1925-ben a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatója lett, s behatóan kezdett foglalkozni a földrengés-előrejelzéssel, ám később mély depresszióba zuhant. Állásáról lemondott, idegösszeroppanást kapott, egyre súlyosabb rohamok gyötörték, s 1933. április 24-én, egy válságos pillanatában – talán nem is teljesen beszámítható állapotban – agyonlőtte titkárát, majd önmagával is végzett.

Lajos Mihály