Hercegszántóról a futballvilág csúcsáig

2011. október 21., 10:00 , 562. szám

Nem sok labdarúgó részesül olyan kitüntetésben, hogy már életében stadiont nevezzenek el róla. Ezen kevesek közé tartozik a 70. születésnapját nemrég ünneplő Albert Flórián, a magyar futball élő legendája, aki igazi „fradiszívvel”, egész sportpályafutása során hű maradt első és egyetlen klubcsapatához, a Ferencvárosi Tornaklubhoz, s ma az FTC örökös tiszteletbeli elnökeként tölti idős napjait.

Tizenhét évesen a felnőtt válogatottban

A leendő sportcsillag 1941. szeptember 15-én, szülei hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot egy kicsiny Bács-Kiskun megyei faluban, a jelenlegi magyar–szerb határon fekvő Hercegszántón. A II. világháborút követő általános szegénységben – megannyi kor-, illetve sorstársához hasonlóan – csak a fociban talált örömet és kikapcsolódást, ezért már kisfiúként nagy kedvvel kergette a labdát a községi iskola poros udvarán. Édesanyja korai halála után nagyszülei vették magukhoz, akik a jobb élet reményében nemsokára elhagyták félreeső falujukat, s felköltöztek Budapestre. A kis Flórián a Hernád Utcai Általános Iskola tanulója lett, tizenegy évesen pedig részt vett a Rákosi-korszakban, 1951-ben Kinizsi Sportegyesületté „átkeresztelt”, eredeti nevét csak 1956 decemberében visszakapó FTC toborzóján, ahol a jószemű játékos-felfedezők – felismerve a fiúcska tehetségét – meghívták a nagymúltú fővárosi sportegyesület gyermekcsapatába, majd néhány év elteltével az utánpótlás-válogatott vezetői is felfigyeltek az időközben serdülőkorba lépő fiatalra, aki első ízben épp a tizenhatodik születésnapján ölthette magára az ifjúsági nemzeti tizenegy mezét a Fekete-tenger parti Várnában lejátszott magyar–bulgár találkozón, a következő esztendőben pedig bekerült a Ferencváros felnőtt csapatába. 1958. november 2-án játszotta le élete első NB I-es mérkőzését, a Diósgyőri Vasutas Tornaklub ellen, melyen – két góljával – ő segítette győzelemhez a „Fradit”, s ezzel bebiztosította a helyét a kezdőcsapatban.

Rendkívül ügyesen cselezett, pontos átadásokkal hozta helyzetbe társait, amellett nagyszerűen értett a góllövéshez, nem csoda hát, hogy Baróti Lajos szövetségi kapitány hamarosan beválogatta a nemzeti tizenegybe mint középcsatárt. Még 18. születésnapját sem töltötte be, amikor 1959. június 28-án már pályára léphetett a Népstadionban, Svédország válogatottja ellen, hozzájárulva a hazaiak 3:2-es sikeréhez. Ugyanabban az esztendőben, Belgrádban háromszor is betalált a jugoszlávok hálójába, Magyarország javára döntve el a meccset, az NSZK ellen lejátszott, 4:3-as magyar diadalt hozó mérkőzésen pedig egyik legszebb alakítását mutatta be, amikor négy kiváló német védőt is kicselezve, beverekedte magát a kapu előterébe, majd a kivetődő kapus fölött a léc alá vágta a labdát.

A hatvanas évek „Császára”

Nem csoda, hogy hamarosan már „Császárnak” becézték az amúgy roppant sportszerűen játszó labdarúgót, aki pályafutása során egyetlen ellenfelét sem rúgta le, így akár egy „fair play-díjat” is kiérdemelhetett volna. 1960-ban a magyar olimpiai futballcsapat tagjaként kijutott a Rómában megrendezett ötkarikás játékokra, melyen válogatottunk csoportelsőként jutott be az elődöntőbe, s bár ott Dániától vereséget szenvedett, a harmadik helyért vívott mérkőzésen 2:1-re legyőzte a hazai földön játszó olaszokat, megszerezve a torna bronzérmét. Két év múlva, a chilei világbajnokságon a negyeddöntőig menetelt a magyar nemzeti tizenegy, mely 2:1-es győzelmével Angliát is elbúcsúztatta a vébétől, a mérkőzés talán legszebb találatát pedig Albert érte el, aki a balszélre kisodródva, meredek szögből, a jobb kapufa, s a mellőle épphogy elmozduló angol hátvéd között, egy szűk résen át lőtte be a labdát a hálóba. A negyeddöntőben viszont egy rendkívül balszerencsés találkozón 0:1 arányban alulmaradtunk a csehszlovákokkal szemben. Megjegyzendő, hogy a mérkőzést vezető szovjet játékvezető nem adott meg egy teljesen szabályos magyar gólt…

1963-ban az FTC-vel bronzérmet nyert a Vásárvárosok Kupájában (röviden: a VVK-ban), a következő esztendőben pedig a válogatott tagjaként vett részt a Spanyolországban lebonyolított Európa-bajnokságon, melyen a magyar nemzeti tizenegy bejutott a legjobb négy közé, s 3:1-re megverve Dániát, harmadik helyezettként tért haza a versenyről. Az 1964–1965-ös VVK-sorozatban a Ferencváros – Albert vezetésével – olyan nagynevű klubcsapatokat búcsúztatott el, mint a spanyol Athletico Bilbao vagy éppen az angol Manchester United, a torinói döntőben pedig saját pályáján, 1:0-ra legyőzte a Juventust, s megnyerte a kupát.

Az 1966-os angliai futball-világbajnokságon ugyancsak brillírozott az FTC csatára, aki élete legjobb játékát nyújtva, 3:1 arányú győzelemre vezette a nemzeti tizenegyet a két előző vébét „zsinórban” megnyerő, kétszeres címvédő brazil válogatott ellen, s a magyar csapat győzelemsorozatának csak a Szovjetunió vetett véget a legjobb négy közé jutásért vívott mérkőzésen. Az Albert játékát igencsak nagyra becsülő brazilok viszont a torna után meghívták az ekkor már világklasszisnak számító labdarúgót Rio de Janeiróba, ahol egy mérkőzés erejéig még az egyik legnevesebb brazil klubcsapat, a Flamengo mezét is magára ölthette a Vasco de Gama elleni találkozón. 1967-ben pedig az év legjobb európai játékosává választották, aki így – az eddigi egyetlen magyar futballistaként – átvehette az európai labdarúgósport egyik legrangosabb díját, az Aranylabdát, míg a következő esztendőben klubcsapatával ismét elhódította a VVK bronzérmét.

A végzetes összecsapás

1969. június 15-én, Koppenhágában, a magyar–dán vb-selejtezőn, az ellenfél kapujára törve, összeütközött a hazaiak hatalmas termetű hálóőrével, aki valósággal rázuhant Albert lábára, mely eltört, s bár hosszú ideig tartó kezelés után a csatár még visszatért a stadionok zöld gyepére, a térde már nem volt a régi, ahogy a teljesítménye sem. Még részt vett az 1972-es belgiumi Európa-bajnokságon, ahol a magyar csapat a negyedik helyen végzett, két év múlva azonban befejezte az aktív játékot. Ám végső „Isten veled”-je is szépre sikeredett, az 1974. március 17-én lejátszott NB I-es búcsúmérkőzésén – melyen az FTC legyőzte a Zalaegerszegi Tornaegyesület futballcsapatát – belőtte élete utolsó gólját, míg válogatottként ugyanazon év május 29-én lépett utoljára pályára, s részese volt a Jugoszlávia fölött aratott győzelemnek.

1958 és 1974 között az FTC 537 mérkőzésén 383 gólt szerzett, klubcsapatával négyszer nyerte meg a nemzeti bajnokságot, egyszer a Magyar Népköztársaság-kupát, míg 58 válogatott meccsén 31-szer talált be az ellenfelek hálójába. Még pályafutása delén kacérkodott a sportújságírással, 1959 és 1967 között a Magyar Távirati Iroda Sportosztályán gyakornokoskodott, s igen jó újságcikkeket írt, ám visszavonulása után barátai hiába próbálták rávenni, hogy legyen rádiós sportriporter, mégsem választotta az újságírói hivatást. Helyette inkább a Ferencváros technikai vezetője lett, 1979-től rövid ideig edzőként dolgozott a líbiai Bengháziban, majd hazatérve, az FTC 1. számú ifjúsági csapatát trenírozta. 2007-ben róla nevezték el a „Fradi” Üllői úti stadionját, ugyanabban az évben Hercegszántó, az idén pedig Budapest díszpolgárává választották, s pályafutása elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki.

Lajos Mihály