Folytatása következik

2011. november 18., 09:00 , 566. szám

Szerhij Dorotics, a Vállalkozásvédelmi Szövetség elnevezésű civil szervezet elnöke a pravda.com.ua portálon megjelent írásában az önmagukkal való őszinte szembenézésre szólítja fel Ukrajna polgárait, miközben a jelenlegi helyzetből kivezető utakat keresi. Nemet kell tudnunk mondani a rosszra, véli a szerző, akinek gondolatmenetét az alábbiakban olvasóink figyelmébe ajánljuk.

Úgy bánj az emberekkel, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak – ezt a réges-régi bölcsességet mindenki ismeri. Az ember reméli, hogy nemcsak ismerjük a mondást, de szeretnénk e szerint is cselekedni. E rövid tanítás azonban mélyértelmű, látszólag egyszerű, mégis összetett.

Ha azt szeretnéd, hogy jót tegyenek veled, tégy magad is jót; ha szeretnéd, hogy igazat mondjanak neked, te se hazudj; ha szeretnéd, hogy szeressenek, szeress teljes szívedből. Nehéz megfelelni ennek az egyszerű bölcsességnek, mert az emberek többsége éppen ezzel ellentétesen jár el. Szeretnénk megszerezni mindent anélkül, hogy cserébe bármit is adnunk kellene. Hogy ez az energiafelhalmozódás törvénye-e vagy egyszerű parazitaság, nem tudni. Szomorú, hogy ez az ellentmondásosság az ukránok többségében felfedezhető.

Tisztában vagyok vele (átlag ukránként), hogy az alma nem esik messze a fájától, mégis bátorkodom előadni az alábbiakat.

Érdekelne, hogy ki találkozott a mindennapi életben:

– kábítószeresekkel, füvesekkel, akik figyelmen kívül hagyva mások érdekeit és jogait a lépcsőházakban, a közösségi helyeken szívnak;

– egoistákkal, akik úgy parkolnak az autójukkal, hogy másik három autó helyét is elfoglalják;

– a vásárlókat becsapó boltosokkal;

– barátokkal, akik cserbenhagyták;

– szeretőkkel, akik megcsalták;

– „külföldiekkel”, akik a mi hallgatólagos beleegyezésünkkel vásárolják meg nővéreink és lányaink szépségét és fiatalságát;

– politikusokkal, akik a szemünkbe nézve hazudnak?

A lista hosszú, egy nap is kevés volna, hogy a végére érjek. Nem furcsa, hogy nyilvánvalóan mindenki találkozik efféle emberekkel (legalábbis nekem így tűnik)? De hát akkor kicsodák azok, akikkel találkozunk? Csak nem mi magunk vagyunk azok?! Dehogy! „Nem, én nem vagyok ilyen, hiszen nem dohányzok, rendesen parkolok, senkit sem csapok be, s a barátaimat sem hagyom cserben” – gondolja mindenki magáról.

Pedig bizony, távol áll tőlünk a tökéletesség – van, amiben jobbak vagyunk az átlagnál, van, amiben rosszabbak, s ki tudja, mi a borzasztóbb. Nem a mi dolgunk ítélkezni.

A lényeg, hogy így élünk: egymás iránt közömbösen, egyik a másikat kihasználva! A kör bezárult. Hol a kiút? Hiszen körülöttünk is rengeteg a tapasztalt ember, akik mindennel tisztában vannak, de…

Az utóbbi hat évben a politika a legfőbb téma a televízióban, a munkahelyen, a konyhában… Úgy tűnik, mintha nem volna az ínyünkre ez a helyzet… Bírálunk… Vitatkozunk… Valójában azonban éppen ez vonz bennünket, mert csupa olyasmit mondanak, amit hallani szeretnénk. Szeretnénk fellelni a bűnöst, aki miatt rosszul élünk!

A bűnös lehet bárki: politikus, barát, szomszéd, feleség, férj, csak nem mi magunk! Mindenki rossz, mi azonban jók vagyunk, szárnyak nélküli angyalok. Mintha mi nem tudnánk ugyanolyan őszintének tűnően hazudni, akár a politikusok, s nem tennénk ezt még a hozzánk közelállókkal is, az idegenekről már nem is szólva!

Csak abban különbözünk a politikusoktól, hogy nincs annyi lehetőségünk. Ugyanígy kevesebbet is lopunk, mert nincs annyi alkalmunk rá, mint a felsőbb hivatalokat betöltőknek. A törvényeket pedig kivétel nélkül mindannyian áthágjuk.

A következtetés: mindannyian bűnösek vagyunk!!! Kivétel nélkül mindenki (talán a kisgyermekek kivételével, akik még nem cselekszenek tudatosan). Mi magunk tettük ilyenné ezt az országot a politikusaival és oligarcháival, az alkoholistáival és csavargóival együtt.

Ebben a sz...rban vergődünk. Igyekszünk megváltoztatni valamit, anélkül azonban, hogy megváltoztatnánk önmagunkat! Állandóan ugyanolyan hazudozókat, szélhámosokat és tolvajokat választunk vezetőkké, amilyenek magunk is vagyunk. Ezek a vezetők kihasználnak bennünket, de nekem úgy tűnik, hogy többségünk az ő helyükben ugyanezt tenné. Csak nem mindegyikünk jutott el odáig. Nem sikerült. Nem úgy alakult.

Mit tegyünk? Egy bölcs ember azt tanította, hogy ha bírálsz vagy kérdést teszel fel, legyen saját javaslatod és válaszod.

A történelem arra tanít, hogy kivételes államférfiak, tisztában lévén a népük önigazgatásra való képtelenségével, külföldről hívtak be vezetőket (csendőröket). Fáj ezt kimondani, de elképzelhető, hogy ez jelenthetné a kiutat Ukrajna számára is. Talán be kellene látni saját alsóbbrendűségünket, s felkérni például a japánokat, hogy tegyenek rendet a saját országunkban? Talán ez jelentené a kiutat?

Hogy ez csalódás? Saját alsóbbrendűségünk és tehetetlenségünk beismerése? Inkább kísérlet sajátmagunk és mások figyelmeztetésére, hogy térjünk észre, s nyitott szemmel járva igyekezzünk változtatni, elsősorban önmagunkon.

Egy lehetséges recept Ukrajna kigyógyítására a halálos kórból, ha elkezdjük keresni és összefogni azokat, akik nem közömbösek, akiket idegesít a jövő kilátástalansága a jelen rothadó, de pomádéval elfedett valóságának prizmáján át. Egyúttal kritikusabbakká és őszintébbekké kellene válnunk mindenkivel szemben, beleértve magunkat is.

Nem szabad némán elmenni az apró igazságtalanságok mellett sem, hanem hangosan nemet kell mondanunk a rosszra. Mert apróságokból áll össze a Világmindenség. El kell kezdeni őszintén nemet mondani.

hk