Árnyemberek

2011. december 30., 09:00 , 572. szám

Az önáltató és önpusztító ukrán társadalomról fest félelmetes képet a Zerkalo nyegyelji kijevi hetilap internetes változatában megjelent írásában Olekszandr Kengyuhov. Az alábbiakban ebből az erőteljes vízióból ragadunk ki néhány gondolatot.

A végéhez közeledik 2011. Idén ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját Ukrajna. Húsz év függetlenség. Húsz év útkeresés. Húsz év zsákutca. Jól emlékszem 1991-re, amikor az országunk elnyerte függetlenségét, magam pedig elsőéves diák lettem. Nekünk, diákoknak, akárcsak a lakosság egészének, arról beszéltek a tévé képernyőjén keresztül, hogy rendkívül erős iparral rendelkezünk, miénk a világ legjobb fekete termőföldje, egyedi a földrajzi fekvése az országnak, hatalmas a tudományos potenciál, bölcs és ambiciózus a nép. Talán húsz év se kell, s ilyen gazdagság birtokában játszi könnyedséggel elérjük a franciák életszínvonalát.

Eltelt húsz év… Ugyanezen idő alatt az éhező Kína a világ egyik vezető gazdasági hatalma lett, a koldus India nemcsak a modernizáció terén produkált virtuózul, hanem a nemzetgazdaság termelőalapjának struktúraváltásában is, miáltal a piacvezetők egyikévé vált a világon a biotechnológiák és a szoftverfejlesztés terén. Eközben Ukrajna változatlanul azon igyekszik, hogy elérje az 1991-es termelési szintet, vagyis, hogy legalább visszatérhessen a kiindulási ponthoz. És akárcsak 20 évvel ezelőtt, csak már más 20 éves diákoknak, a tévében változatlanul arról beszélnek, hogy erős ipari bázissal rendelkezünk, mienk a világ legjobb fekete termőföldje, egyedi az ország földrajzi fekvése, hatalmas a tudományos potenciál, bölcs és ambiciózus a nép, s nem múlik el húsz év…

Ki merem jelenteni, hogy a „bölcs és ambiciózus” ukrán nép szélsőséges egyéniséggyengülésben szenved, ami lehetetlenné tesz bármiféle társadalmi-gazdasági áttörést, s esélye sincs rá, hogy úgy éljen, mint a franciák.

A kezdetekkor, a függetlenség első éveiben felemás függetlenségi koncepciót ajánlottak a társadalomnak, szabadulást valamitől, valamilyen iga alól. Na és? Megszabadult az ember az igától, de hogyan tovább? A továbbiakban a felelőtlenséget kezdték szabadságnak tekinteni, mígnem az új iga vált az egyetlen vívmánnyá. Húsz év alatt az egyszeri ukrán egyéniségének rohamos gyengülése következtében maga semmisítette meg a saját tudatában a szabadság elemi ösztönét, a jövőért viselt felelősséget.

Az egyéniség gyengülése meredeken csökkenti és nivellálja a társadalom megújulási potenciálját. A társadalom magatehetetlenné válik, s nem az alkotó önmegvalósításra való törekvés vezeti, hanem a különféle sztereotípiák irányítják, amelyek haladásnak mondják az állandó körben járást. A sztereotípiák lánca szorosan a múlthoz köti társadalmunkat. Bármilyen távlatokat célozzanak meg tervei, bármilyen gyorsan szeretne is haladni, ez a lánc mindig vele fut, mígnem egyszer csak elfogy.

Az egyéniség gyengülésének következtében az ember félénkké és határozatlanná válik. Az egyéniség meggyengülése a társadalmi élet valamennyi formájának torzulását eredményezi, amikor a hazugságot igazságnak mondják, az igazság hiányát igazságszolgáltatásnak, a kritikus gondolkodásra való képtelenséget bölcsességnek, a rabtudatot pedig ambiciózusságnak.

Az egyéniség meggyengülése szinte kivétel nélkül árnyemberekké változtatta az ukránokat: senki sem meri kimutatni az egyéniségét, ugyanakkor mindenki művelt ember, vagy a nép jóléte felett őrködő politikus, vagy tudós, vagy nemes lelkű üzletember, vagy igazságos bíró álarcát viseli. Eközben az egész társadalom tisztában van vele, hogy ezen álarcok mögött nemegyszer éppen a felsoroltak ellentétje húzódik meg, de maga is a lenéző-fennhélyázó közöny álarcát ölti magára. Mindenki az igazság iránti elkötelezettséget, becsületességet, nyíltságot, önzetlenséget, szeretetet, jóságot, vallásosságot mutat. Ténylegesen a valóságot hazugság, irigység, alávalóság, árulás hatja át, s a keresztények tömegei imádják az arany bálványt.

Ha letépjük az álarcokat, megmutatkozik a modern ember nyomora és lelki szegénysége, az egyszeri ukránnak a dolgok létező rendje iránt mutatott lenéző közönye helyén pedig felfedezhetjük az önbizalom hiányát, az irigységet, a félénkséget és az állati engedelmességet.

Az egyéniség meggyengülése következtében a társadalom hazuggá válik, s az igazságtalanság lesz létezésének legfőbb tényleges elve, mivel csak az igaz ember rendelkezik azzal a feltétel nélküli eltökéltséggel, hogy igazságos legyen. Az egyéniség gyengülésétől szenvedő társadalomban nem az igazságosságé az igazságszolgáltatás, s nem a könyörületesség hoz ítéletet. Ellenkezőleg, a legszörnyűbb szenvedések azoknak az embereknek jutnak osztályrészül, akikben megvan a törekvés az igazságosságra.

Az egyéniség meggyengülésének következtében az alakoskodás művészete az egyetlen, amiben mindenki sikeres. Csúcsát a politikában éri el, ahol a legfőbb törvények és szabályok a csalás, a képmutatás, a hízelgés, a hazugság, az árulás, a komédiázás mások és önmagunk előtt. Mivel a politikus szeretne megmaradni a társadalmi piramis csúcsán, a jelenkori társadalomban elfogadott rend szerint intellektusát mindenekelőtt az alakoskodásra használja fel. Ilyen körülmények között az igazságosság mitikus erkölcsi kötelessége az elfogadott mérték szerinti hazudozás tényleges erkölcsi kötelességévé alakul át, azaz nyájastul és a mindenki számára kötelező stílusban kell hazudni.

Hála „bölcs és ambiciózus” népünknek, politikusaink évtizedek óta váltogatják egymást, hol hatalomnak, hol ellenzéknek nevezve magukat. Ahogyan egyre jelentéktelenebbé válik az egyszeri ukrán ember, úgy megy végbe az általa létrehozott hatalom és ellenzék egyfajta eljelentéktelenedése is.

Az egyéniség meggyengülésének következménye a nép történelmi tudatának degradációja és devalvációja. A történelem tanúsága szerint a valóban ambiciózus nép mindig megszülte a maga vezérét, amely céljául e nép boldogságát választotta. Az ilyen vezért jobbára nem valamiféle jutalom vagy gazdagság, hanem a dicsőség, a történelmi panoptikumban neki jutó megtisztelő hely érdekelte. Az ukrán nép eddig jobbára olyanokat szül, akiket nem érint meg a történelem, a vezérek iránti tisztelet illúziója pedig nem az érdemeken alapul, hanem a tiszteletlenség miatti büntetéstől való félelmen.

Ukrajna fejlődésének szokatlan lassúsága, a gyakori visszalépések és az egy helyben való toporgás mind annak a következménye, hogy az ukrán ember egyéniségének meggyengülése igen sikeresen ment végbe, s örökletessé vált. Az egyéniség szélsőséges meggyengülésétől szenvedő ukránok idegen szavak, véleményének és primitív vágyak rabjaivá válnak. A múlt század kilencvenes éveinek elejét uraló ambiciózus népet, amely kiállt országának függetlensége mellett, árnyemberek váltották fel, akiknek ambíciói kimerülnek a stadionokban való üvöltözésben, a majdanokon való táncolásban és a különböző show-műsorok végeérhetetlen castingjaiban való részvételben. Ezt a fajta ambiciózusságot én a pigmeusok óriásságának nevezem.

Az egyéniség meggyengülésének hatására a hatalom intézménye fokozatosan megszűnik néphatalom lenni. Végeredményben az egyéniség meggyengülésétől szenvedő nép hatalma kezdi magát a nép feletti, sőt a nép ellenében való hatalomnak érzékelni, azaz pszichológiai szakadás megy végbe a nép és az általa létrehozott hatalom között. A demokrácia a kormányzás áldemokratikus formájává korcsosul. Ebben a helyzetben a hatalom már nem célként, hanem eszközként tekint a népre. Nem az állam lép fel az ember szolgájaként, hanem az ember az állam szolgájaként. Értelemszerűen a nép kezd ellenségként tekinteni a hatalomra, a hatalom szólamait pedig, miszerint gondoskodik az egyszerű emberről, képmutatásnak tekinti.

Imitálják a lojalitást: a hatalom úgy tesz, mintha kiállna a nép érdekeinek védelmében, a nép pedig úgy, mintha hinne a hatalomnak. Ily módon a társadalmi élet valamennyi szférája imitálttá válik: a demokratikus választások, a törvényhozás, az igazságszolgáltatás, az oktatás, az egészségügy, a tudomány, a vallás stb.

Ukrajna hajója évtizedek óta merül alá lassan az illúziók világába. Ilyen körülmények között a kapitányi hídon állók kénytelenek fenntartani és erősíteni ezt a kitalált valóságot, megakadályozni, hogy a hullámok borítsák fel a hajót még azelőtt, hogy az magától elsüllyedne, azelőtt, hogy a nagy kormányosok érkeznének a mentőcsónakokba ugrálni, mentve a kincses ládáikat.

A világtörténelemben nem találni olyan példát, hogy az egyéniség hasonló meggyengülése, a népnek országa jövője iránt érzett felelőssége elvesztése ne hatalmas tragédiával ért volna véget a számára.

Az egyéniség meggyengülésétől szenvedő társadalom egészen paradox rendszert hoz létre önmaga irányítására, amelyet államnak nevez. Ösztönösen túlszabályozott és túlbürokratizált társadalmi-jogi rendszer keletkezik, amely lehetetlenné teszi, hogy ne sértsék meg a számtalan törvény valamelyikét. Az ilyen rendszer megbízható védelmet jelent az erős egyéniségek felbukkanásával szemben, akik kihívást jelentenének a fennálló rendnek. A koldustól az oligarcháig, a kisdedektől az ország sorsáról döntő személyiségekig, a vádlottaktól a bírókig kivétel nélkül mindenki köteles bűnözőnek érezni magát. Az egyéniség meggyengülésétől szenvedő társadalom az egyenlőség alapelvét egy olyan jogi rendszeren keresztül valósítja meg, amely a társadalom minden tagját bűnözővé teszi. A jog előtt minden bűnöző polgár egyenlő. Egy ilyen rendszer ideig-óráig meglehetősen stabil maradhat, ha stabilitáson a lassú önpusztítást értjük.

Az egyéniség gyengülésétől szenvedő társadalomban az emberek csak a mának élnek, rendkívül kapkodva, pontosan úgy, ahogyan több millió társuk, elhatárolódva minden személyes felelősségtől a jövő iránt. Ezt nevezik „helyes” életnek. A „helyes” emberek „helyes” cselekedeteket hajtanak végre. A „helyes” emberek hozták létre a „helyes” oktatási rendszert Ukrajnában, amelyben a „helyes” végzősök rendre szembesülnek a „helyes” tudásuk használhatatlanságával a való életben. A „helyes” emberek hozták létre a „helyes” igazságszolgáltatást, amely szabályok és nem az igazság szerint működik. A „helyes” emberek műve a „helyes” gazdaság, amelynek fő elve, hogy ha te nem falsz, téged falnak fel. A „helyes” emberek hozták létre a „helyes” államot, amely mindig helyesen választja meg az ország fejlődésének útját, bár ez az út nemegyszer „helyes”, azaz szabályos körre emlékeztet. Ők alkották meg a „helyes” erkölcsöt is: hőn szeretni embertársainkat a szívünkben és nyugodtan hagyni meghalni őket az útszélen.

Rendszerint az ilyen „helyes” társadalom olyan mértékig elveszíti a képességét a jelenségek objektív megítélésére, hogy ösztönösen vonzódik mindenhez, ami oszlófélben van, mindenhez, ami közelebb hozza a véget. A „helyes” emberek lényegében az életnek olyan szabályait hozták létre – a lassú kollektív öngyilkosság „helyes” rendszerét –, amelyek magának az életnek a megsemmisüléséhez vezetnek.

Ukrajna számára a függetlenség legnagyobb próbája, hogy képes-e megőrizni önmagát. Ukrajna tragédiája abban áll, hogy olyan állammá alakul át, amelyet saját népe is megvet, a népe, amely nem érti, hogy ezzel önmagát is megveti. Ebből a helyzetből csak egy kiút kínálkozik: rákényszeríteni önmagunkat, hogy felébresszük magunkban a szabadság elemi ösztönét, a jövőért viselt felelősséget.

hk