Neurotikus anorexia

2012. február 3., 09:00 , 577. szám

A serdülőkorú lányom az utóbbi időben alig eszik, s hiába győzködjük, hogy fogyasszon több ételt, mert fejlődésben lévő szervezetének több tápanyagra lenne szüksége, nem hallgat a szavunkra, pedig egyre soványabb, egyre gyengébb, fáj a feje, sőt már a szíve is szabálytalanul ver. Amellett magába zárkózik, kivonja magát a családi együttlétekből, a baráti körével sem tartja már a kapcsolatot, s egyenesen ijesztő, hogy időnként azt képzeli, mintha beszélne hozzá valaki, pedig valójában senki sem szól hozzá. Miként segíthetnénk rajta, hogy újra az a vidám, jó étvágyú lány legyen, aki korábban volt? – fordult levélben szerkesztőségünkhöz egy aggódó nagyszőlősi édesanya. Kérdésével dr. Cupik Máriát, a Nagyszőlősi Járási Kórház elmegyógyászát kerestük meg.

– A beteg, sajnos, neurotikus anorexiában szenved – állapítja meg a szakorvos. – Maga az anorexia kifejezés étvágytalanságot jelent, neurotikus anorexiáról pedig akkor beszélhetünk, ha valaki mániákusan fél az elhízástól, rögeszmésen kövérnek képzeli magát, nincs tisztában külseje valós állapotával, s abban az esetben is le akar fogyni, ha egyáltalán nincs túlsúlya. Többnyire fiatal, főleg serdülőkorú lányoknál jelentkezik ez a pszichikai betegség, de az utóbbi időkben már tinédzser fiúk esetében is kezdi felütni a fejét, s általában az önmagukkal, a külső megjelenésükkel túl sokat törődő, egoisztikus fiatalok válnak anorexiásokká. Mindenáron le akarnak fogyni, ezért előbb a kenyeret, a zsíros húsokat és az édességeket vonják meg maguktól, majd egyre több más ételt is kizárnak az étrendjükből, undorodni kezdenek az evéstől, s egy idő után már csak gyümölcsöket, -leveket, kefirt fogyasztanak, vagy esznek ugyan, de étkezés után erővel kihányják az ételt. Hozzátartozóik pedig hiába győzködik őket, hogy egyenek többet, nem hallgatnak a szavukra, mert bebeszélik maguknak, hogy elhíztak. Elégedetlenek a külsejükkel, ezért magukba zárkóznak, visszahúzódnak, s leépítik a társas kapcsolataikat.

A betegség első stádiumában a betegek rengeteg időt töltenek mozgással, nagyon sok fizikai munkát végeznek, s nem akarnak pihenni, hogy ezáltal is fogyjanak, ám a túl sok mozgás – a kevés étkezéssel párosulva – energiaveszteséghez vezet. Így a második stádiumban a szervezetük legyengül, ami ahhoz vezet, hogy rosszabbodni kezd a szívműködésük, aritmia lép fel náluk, amellett emésztési problémák alakulnak ki, már kis mennyiségű táplálék elfogyasztása után is hasi fájdalmakra panaszkodnak, ezenkívül alvászavarokkal küszködnek, a fejük is fájni kezd, depresszióba eshetnek, sőt hallucinációik is támadhatnak. A mind kevesebb étkezés folytán pedig végül csonttá-bőrré fogynak (ezt az állapotot szaknyelven kahexiának nevezzük), s akár a testsúlyuk felét is elveszthetik.

A szív-, illetve a gyomorpanaszaik, a fejfájásuk, az alvászavaraik miatt ebben a stádiumban már orvoshoz fordulnak a betegek, de nincsenek tudatában annak, hogy a szimptómákat végső soron a rögeszméjük által kiváltott kóros lesoványodás idézte elő, ezért nem az elmegyógyászt, hanem más szakorvosokat keresnek fel a problémáikkal, nevezetesen a kardiológust, a gasztroenterológust, a neurológust. S csak az utóbbiak irányítják őket az elmegyógyászhoz, miután felismerik, hogy a tünetek hátterében a neurotikus anorexia áll.

– Miként lehet meggyógyítani a pácienst?

– Kényszergyógykezelésnek vetjük alá, melyről tudnunk kell, hogy csak abban az esetben alkalmazzuk, ha a beteg veszélyt jelent a környezetére vagy önmaga testi épségére. Pszichiátriai intézménybe vitetjük, hogy sort kerítsenek a szükséges terápiára. Kárpátalján Beregszászban, a megyei elmegyógyintézetben, Ungváron, a megyei kórház pszichiátriai osztályán vagy a Vilsani Elmegyógyintézetben foglalkoznak a kezelésükkel, melynek során a szervezetüket erősítő gyógyszerekkel orvosolják a testi panaszaikat, pszichotrop készítményekkel gyógyítják a megbetegedett elméjüket, s pszichiáter, pszichoterapeuta, pszichológus konzultál velük, hogy kibeszélje belőlük a kényszerképzetüket. A kezelés addig tart, míg csak fel nem erősítik a szervezetüket, s meg nem szüntetik a rögeszméjüket. Korábban 2-4 hónapig is elhúzódott a terápiájuk, de az újabban kifejlesztett orvosságoknak köszönhetően ma már maximum egy hónapig tart a gyógyítás folyamata. Ezt követően viszont – személytől függően – különböző időtartamú utókezelésre kell járniuk a területileg illetékes járási kórház elmegyógyászához, továbbá pszichológushoz, illetve pszichoterapeutához, akik konzultációkon fogadják őket, elbeszélgetnek velük, s gyógyszereket is írnak fel a számukra, hogy végleg megszüntessék a kórt. A terápia sikerrel is jár, ám ha a felépült személyek újabb életproblémákkal találják szembe magukat, visszaeshetnek a neurotikus anorexiába. Kahexia esetén ismét elmegyógyintézetbe kell utalni a betegeket, amennyiben viszont nem fogynak csonttá-bőrré, akkor elegendő, ha újból konzultációkra kezdenek járni a megfelelő szakorvosokhoz, míg csak azok meg nem gyógyítják őket.

Megjegyezném: skizofréniában vagy depresszióban szenvedő betegek is visszautasíthatják az ételt, de ezekben az esetekben más kezelést alkalmazunk, mint ha „csak” „egyszerű” neurotikus anorexiával állnánk szemben. A skizofréniásoknak ún. neuroleptikumokat, a depressziósoknak pedig antidepresszánsokat adunk, hogy megállítsuk a kóros lesoványodást.

Lajos Mihály