Iskolamúzeum Nagypaládon

Szatmári korsók, hímzések, hagyományos parasztszekér

Egy faluközösséget – többek között – az is jellemez, hogy miként viszonyul a múltjához, mennyire tartja becsben azokat a használati eszközöket, illetve dísztárgyakat, melyek szorosan kapcsolódtak elődeik életéhez. „Ósdi kacatoknak” tartják-e nagy-, illetve dédszüleik bútorait, cserépedényeit, munkaeszközeit, vagy felismerik értéküket, s községük iskolamúzeumának ajándékozzák-e azokat, hogy a felnövekvő nemzedék általuk betekintést nyerhessen a rég letűnt, ám a történelem szerves részét képező hajdani paraszti világba. Lássuk hát, miről tanúskodik a három részre szakított hajdani Szatmár vármegye egyetlen, színmagyar volta ellenére Ukrajnához tartozó községében, Nagypaládon található iskolamúzeum.

– Már az 1970-es években is jelentős gyűjteménnyel rendelkezett a helybeli középiskola korábbi otthonában kialakított múzeum, ám még teljes egészében fel sem épült az 1983-ban megnyitott új középiskolánk, amikor a régit már lebontották, nem érkeztek idejében átszállítani a gyűjtemény minden darabját az új tanintézetbe, így azok egy része, sajnos, tönkrement. Szerencsére új gyűjtésekkel sikerült pótolnunk az elveszett darabokat, így 1993-ban újból megnyitottuk az iskolamúzeumot, két éve pedig – az eddigi egyetlen termünk mellett – még egy helyiséget rendelkezésünkre bocsátott a tanintézet, hogy átláthatóbbá tegyük és bővíthessük a tárlatot – mutatja be az intézményt annak vezetője, Nagy Piroska, a Nagypaládi Móricz Zsigmond Középiskola történelemtanára. – A legjelentősebb a csuprokból, vizes korsókból, lekváros szilkékből álló cserépedény-gyűjteményünk, melynek darabjai a XIX. századból maradtak fenn, melyeket a jelenleg Romániában fekvő megyeközpontban, Szatmárnémetiben megtartott vásárokon szereztek be a helybeli lakosok. A tárolóedényeket körbefutó csíkokkal vagy virágmintákkal díszítették a hajdani fazekasok, s jellemző, hogy a cserépkorsók még nyáridőben is hidegen tartották a beléjük öntött s a mezőre kivitt kúti vizet (azért, persze, a boglyák árnyékában vagy a nedvesebb földű, fűvű barázdákban helyezték el azokat, hogy fokozzák a porózus falú, a víz párolgását, ezzel pedig a lehűlését elősegítő agyagedények hűsítő hatását).

Ugyancsak szép számban megtalálhatjuk a múzeumban a kendermegmunkálás eszközeit, valamint a szőtteseket, melyek szintén több mint száz évvel ezelőtt készültek. A faluban még az 1980-as évek elején is termesztették a kendert, amit előbb kézzel learattak (ezt a folyamatot kendernyűvésnek nevezték), azután vízben áztattak, majd a kenderdörzsölőben megtörték és megpuhították. Ez egy nagyméretű szerkezet volt, amit az udvaron állítottak fel, s a növény megtörése egyúttal alkalmat teremtett arra, hogy a munka közben találkozhassanak és megismerkedjenek egymással a lányok meg a legények. A megtört kendert vasgerebennel megtisztították, a szöszből a rokkán (más szóval: kerekes guzsalyon) fonalat készítettek, egy ugyancsak kerékkel rendelkező eszközön, az ún. csüllőn rátekerték az orsóra a fonalat, melyből a nálunk is esztovátának mondott szövőszéken törölközőket, asztalterítőket (régebben pedig az ágyneműnek és bő gatyának való vásznat is) készítettek. A kendermegmunkálás eszközei közül – a dörzsölő kivételével – minden tárgy megtalálható a múzeumban, s ma is működőképesek. A hétköznapi használatra szánt abroszokat, illetve törölközőkendőket csak csíkokkal és kisebb mintákkal ékesítették, jóval díszesebbek viszont azok a díszkendők, melyek a lányok kelengyéjéhez tartoztak, s a menyasszonyok még az 1970-es években is ezekkel ajándékozták meg a két násznagyot, valamint a két vőfélyt. Nagypaládon jellemző motívum volt a napraforgót, valamint a rigót ábrázoló minta. Még ma is akad néhány asszony, akik fel tudnák vinni a szőttesekre ezeket a motívumokat, de már nincs rájuk igény. Csak rongypokrócokat készítenek – falunkban változatos színű fonalakból szőtt, kockás mintájú pokrócokat szőttek, illetve még szőnek is –, ám az utóbbiakat lassan kiszorítják az üzletekben, illetve a piacokon vásárolható szőnyegek. Természetesen rongypokróc is található a múzeumban, mely egy szép, régi karosládát ékesít.

Kenyérdagasztó teknőt is láthatunk itt, valamint olyan kendőt, mellyel a kelő tésztát letakarták, hogy melegen tartsák, valamint kenyérsütő lapátot, amivel a megkelt és kiszaggatott kenyértésztát behelyezték a kemencébe. Mintegy két órán át sütötték ott a hajdani, jelentős méretű házikenyereket, melyek egy hétig is elálltak. A fabölcső mellett az 1920–1930-as évekből származó, kovácsoltvas mintákkal ékes, fémből készült bölcsőt is találhatunk (annak idején több kovácsmester is dolgozott a faluban), amit használatkor természetesen kibéleltek. Ükapáink favillái, mécsesei, illetve viharlámpái is megtekinthetők a múzeumban, melynek egyik leglátványosabb kiállítási tárgya a XIX–XX. század fordulójáról fennmaradt elemekből összeállított hagyományos, jókora, fakerekes szekér, melyet pár évvel ezelőtt szereltek össze az iskola munkásai. Az alvázat a rúddal és három kerékkel, a rossz állapotban fennmaradt, de szépen helyreállított, bordás oldalfalakat, valamint a negyedik kereket három portáról szerezték be. A Budapesti Műszaki Egyetem tanárai és diákjai pedig, akik 1998-ban felkeresték a falut, s felmérték, lerajzolták a sok évtizeddel ezelőtt épült nagypaládi parasztházakat, maketteket készítettek a vázlatok alapján, melyeket odaajándékoztak a múzeumnak. S mivel a 2001-es árvíz ezeket a vályogból épült hajlékokat lerombolta, ma már csak az egyetemen őrzött rajzok, valamint az iskolamúzeumban kiállított makettek mutatják, miként is néztek ki a helység régi parasztházai.

– Minden tanév elején elbeszélgetek a tanulókkal, s megkérem őket, hogy keressenek a padlásaikon a múzeumban látottakhoz hasonló hajdani használati eszközöket, ha pedig találnak ilyeneket, elkérem azokat a szüleiktől. Nem tudnám megvásárolni a tárgyakat, mert az iskolának nincs rá pénze, de a lakók jó szívvel nekünk ajándékozzák az eszközöket, így bővítjük a gyűjteményünket – tájékoztat beszélgetőtársam. – S bár oldalra esünk a főútvonalaktól, azért már a szülőföldünket megismerni akaró magyarországi turisták közül is többen felkeresték az iskolamúzeumot, tavaly pedig az érdi Egymásért Alapítvány, valamint a velük együttműködő osztrák Marika Barátai Egyesület tagjaiból álló csoport is megtekintette a tárlatot, miközben meglátogatták a támogatásukkal felépült, újjáépült vagy megszépült kárpátaljai közintézményeket, köztük iskolánkat, melynek korábban ajtókat adományoztak.

– Vélhetően még több külföldi turista megtekintené a gyűjteményünket, amennyiben tényleg határátkelőhelyet nyitnának Nagypalád és a magyar oldalon fekvő Nagyhodos között, melynek terve már tíz éve felmerült, ám még mindig nem valósult meg – fűzi hozzá Sőtér Géza iskolaigazgató.

Lajos Mihály