„A fekete párduc”

A magyar történelem egyik legsötétebb időszakában, a Rákosi-korszakban volt egy legendás nemzeti tizenegy, a csodálatos Aranycsapat, melynek mérkőzéseit végignézve vagy a rádión hallgatva legalább kilencven perc erejéig el lehetett felejteni a szegénységet, a kötelező beszolgáltatásokat, az erőszakos téeszesítéseket, a munkásokat kizsigerelő munkaversenyeket, az értelmiséget s az egész társadalmat gúzsba kötő totális diktatúrát. Meg lehetett felejtkezni a teljes jogfosztottságról, a másként gondolkodókra, sőt a csupán a másként gondolkodás gyanújába eső emberekre lesújtó lelki és fizikai terrorról, az Andrássy út 60. vallatószobáiról, az idővel ÁVH-vá „átkeresztelt” ÁVO pribékjeiről, az internálótáborokról, a szovjet megszállásról, a sztálinista rezsim nyomasztó légköréről, melyet felülmúlhatatlan tökéletességgel öntött versbe Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról c. költeményében. Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán csodálatos, világverő futballmérkőzéseit nézve vagy hallgatva jó volt magyarnak lenni határokon innen és túl. A nagyszerű csapatból már csak ketten élnek, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula, a felejthetetlen kapus, a legendás „fekete párduc”.

„E fiúból pap lesz, akárki meglássa” – vagy mégsem?

Grosics Gyula (teljes nevén Grosics György Gyula) a dunántúli bányászvárosban, Dorogon látta meg a napvilágot 1926. február 4-én, ám kevesen múlt, hogy nem sikerült rövidre az élete. Családja közel lakott a vasútállomáshoz, s ő csintalan gyermekként, háromévesen felkapaszkodott egy tehervagon lépcsőjére. A vonat elindult, hősünk pedig leugrott, de olyan rosszul sikerült az ugrás, hogy a fejétől tíz centiméterre zakatoltak el a vasúti kocsik kerekei. Három évvel később pedig elcsavargott a városi fürdőbe, s bár nem tudott úszni, leült az egyik medence szélére, valaki pedig „viccből” meglökte, mire bezuhant a vízbe. Kétségbeesetten kapálózott, ám egyre mélyebbre süllyedt, s már nem kapott levegőt, amikor egy férfi észrevette, és kihúzta a partra a csaknem vízbe fúlt kisfiút.

Templomjáró család lévén, szülei minden vasárnap elvitték a templomba, édesanyja azt szerette volna, ha pap lesz, ő hajlott is a dologra, s nemsokára már ministránsként szolgált a miséken. Futballkedvelő édesapja viszont gyakran kivitte a helyi NB-II-es csapat, a Dorogi AC mérkőzéseire, ő maga is megszerette a focit, s labdaszedő lett. Az 1940-es év azután nagy változást hozott az életébe. Épp a pályán őgyelgett, amikor látta, hogy a csapat tagjai tehergépkocsira szállnak, indulva egy komáromi mérkőzésre. Ám mindkét kapusukat behívták katonának, s csak a beszálláskor derült ki, hogy nem engedik el őket a meccsre. Az edző erre „lecsapott” az általa már labdaszedőként megismert kiskamaszra, elhívta kapusnak a mérkőzésre, ő pedig vállalta a játékot, s olyan lelkesen, apait-anyait beleadva védte a kaput, hogy a 2 : 1-es vendéggyőzelmet hozó mérkőzés után a Dorogi AC – 14 éves kora ellenére – felnőtt csapatába szerződtette le a kis Grosicsot.

1944 novemberében, a front közeledésekor leventeként őt is Németországba akarták menekíteni, a fiatal labdarúgó viszont – biztonságot keresve – hozzácsapódott egy frontot megjárt, tapasztalt katonákból álló, ugyancsak nyugat felé menetelő utászszázadhoz, s velük jutott el német földre, ahol ’45 tavaszán amerikai fogságba estek. Ő viszont hazaszökött, s jelentkezett Dorogi Bányásszá „átkeresztelt” egyesületénél, mellyel bejutott az NB-I-be. 1947-ben viszont leszerződtette egy fővárosi klub, az NB-I középmezőnyében játszó MATEOSZ, így Grosics Gyula felkerült Budapestre, s a korszak sztárcsapata, a Budapesti Honvéd ellen is olyan remekül védett, hogy még abban az esztendőben bekerült a nemzeti 11-be, a Balkán-kupa keretében pedig lejátszotta élete első válogatott mérkőzését Albánia ellen, mely 3-0-ás magyar győzelmet hozott. Közben hazájában Rákosiék átvették a hatalmat, hősünk azonban egész életében kommunistaellenes volt, ezért egy csapattársával együtt 1949-ben Nyugatra akart szökni, ám az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) felfigyelt a pesti éjszakában társára váró, le-fel sétáló fiatalemberre, disszidálási kísérlet gyanújával őrizetbe vették, s bekísérték az Andrássy út 60-ba. Ott sikerült kimagyaráznia magát, hogy csak egy ismerősére várt, akivel Dorogra akart utazni, szülei meglátogatása végett, amit csodák-csodájára a nyomozók el is hittek, azonban be akarták szervezni ügynöknek, amire ő a napokig tartó lelki és fizikai terror ellenére sem volt hajlandó, így hazaengedték, viszont a rezsim – bosszúból – egy évre eltiltotta a válogatottban való részvételtől.

A „negyedik hátvéd”

1950 májusában Grosics Gyula visszatérhetett az akkor már két éve veretlen Aranycsapatba, s a Budapesti Honvéd is leigazolta. Ő volt az első kapus, aki fekete mezt húzott magára, s ezért, valamint legendás vetődései révén megkapta „a fekete párduc” becenevet. Remekül irányította a védelmet, nem egyszer messzire kifutott a kapujából, még cselezett is, szinte negyedik hátvédként játszott, s ügyesen indította csapattársait. Nagyszerű teljesítményt nyújtott az 1952-es helsinki olimpián, ahol ellenfelei mindössze kétszer (!) tudták bevenni a kapuját. Az Aranycsapat a nyolcaddöntőben 3 : 0 arányban diadalmaskodott Olaszország fölött, a negyeddöntőben 7-1-re lelépte a török nemzeti 11-et, az elődöntőben 6-0-s vereséget mért Svédországra, az aranyéremért vívott csatában pedig 2-0-ra legyőzte a jugoszláv válogatottat. A következő esztendőben Itáliában megrendezték az Európa-kupát, az Európa-bajnokság elődjét, melyen a „vén kontinens” akkori legerősebb válogatottjai, a magyar mellett a csehszlovák, az olasz, az osztrák és a svájci is részt vett, s csapatunk a római döntőn, 80 ezer néző előtt 3-0-ra verte a hazaiak nemzeti 11-ét. Grosics ezúttal is „kivédte az olasz csatárok szemét”. A legendás kapus „az évszázad mérkőzésének” nevezett angol – magyar találkozón is részt vett, 1953. november 25-én, a londoni Wembley-stadionban, ahol véget vetve a britek 90 éves otthoni veretlenségének, csapatunk 6-3-as győzelmet aratott. Az 1954. május 23-ai, budapesti visszavágón pedig 7-1-re leiskolázták az angolokat. Grosics Gyula pályafutásának méltó megkoronázása lett volna, ha Magyarország megnyeri az 1954-es svájci futball-világbajnokságot, amit mindenképpen megérdemelt volna, ám hiába győztük le – hatalmas küzdelmek árán – a brazilokat a negyeddöntőben, az uruguay-iakat pedig az elődöntőben (az Aranycsapat mindkét mérkőzésen négy gólt lőtt, s csak kettőt kapott), a fináléban, egy balszerencsés meccsen 3-2-re kikaptunk az NSZK válogatottjától. Grosics szerint a vereségben az is közrejátszott, hogy az angol játékvezető megadott a németeknek egy szabálytalan gólt, viszont érvénytelenített egy szabályos magyar találatot. S csak 2010-ben derült ki, hogy a német játékosok a mérkőzés előtt pervitin nevű ajzószerrel pörgették fel magukat, mely készítmény az 1960-as években végre a doppingszerek listájára került. A döntő után hazatérő Grosicsot viszont hazaárulással (!) vádolták meg (mintha ő tehetett volna a vereségről), kis híján börtönbe vetették, két évre felfüggesztették a válogatottságát, ráadásul meg sem tekinthette a nemzeti 11 mérkőzéseit, s távoznia kellett a Honvédtől is, valamint Budapestről is.

A Tatabányai Bányász SC hálóőre lett, ahol új csapata, valamint a közönség egyaránt a szívébe zárta, nagy szeretettel vették körül, s nyolc szép évet töltött a bányászvárosban. 1956-ban, a forradalom napjaiban visszatért a fővárosba, lakatlanul maradt volt budapesti házának pincéjét fegyverraktárként ajánlotta fel a szabadságharcosok számára, amit azok el is fogadtak. Az ellenforradalom győzelme után fény derült a fegyverrejtegetésre, amiért azokban az időkben halálbüntetés járt, ám az esetet kivizsgáló Nógrádi tábornok, ha nem is szerette, de tisztelte Grosicsot, így eltussolta az ügyet.

Meglepő, hogy miközben a forradalom leverése után az Aranycsapat szinte minden játékosa, sőt a teljes ifjúsági válogatott disszidált, Grosics megannyi sérelem ellenére sem hagyta el Magyarországot. 1958-ban részt vett a svédországi labdarúgó-világbajnokságon, ahol megfelelő játékoskeret hiányában nem sok babér termett válogatottunk számára. Négy évnek kellett eltelnie, mire összeállt egy új, ütőképes nemzeti tizenegy, ám az 1962-es chilei vb negyeddöntőjében úgy szenvedtünk vereséget 0-1 arányban a csehszlovákoktól, hogy a magyar csapat jóformán az egész mérkőzést végigtámadta, a szovjet játékvezető, Latisev viszont nem adta meg Tichy teljesen szabályos egyenlítő gólját, mely a keresztlécről szemmel láthatóan a gólvonal mögé pattant.

A Ferencváros többször is le akarta szerződtetni Grosicsot, s „a fekete párduc” hajlott is rá, hogy átigazol a nagynevű fővárosi egyesülethez, ám a hatalom ezt nem engedélyezte. Ezzel a legendás hálóőrnél „betelt a pohár”, s bár 1962. október 14-én még beállt a kapuba a Jugoszlávia elleni barátságos mérkőzésen, a következő esztendőben befejezte játékosi pályafutását. Utólagos fájdalomdíjként szolgált számára, hogy 2008-ban, 82. születésnapján, szimbolikus céllal, de szabályosan leigazolta a Fradi.

86 válogatott találkozón vett részt, s 96 gólt kapott, ami meccsenként átlag 1,2 gólnak felelt meg, ami a mostaniaknál sokkal gólgazdagabb időkben kevésnek számított.

Edzői munka, próbálkozás a politikai pályán

Az aktív játék abbahagyása után sem szakított a labdarúgással, edzőként dolgozott a Tatabányai Bányász SC-nél, Salgótarjánban, a KSI-nél és Kuvaitban. Másfél évtizedig, nyugdíjba vonulásáig a Volán Sport Klub elnökeként tevékenykedett, ahol munkatársaitól tiszteletet, szeretetet és megbecsülést kapott. Ám látva a magyar futballsport hanyatlását, már az 1970-es évek végén figyelmeztette a sportvezetőket és a közvéleményt a labdarúgásunkban jelen lévő negatív tendenciákra, a színvonal gyengülésére. A rendszerváltást követően a politikai életbe is bekapcsolódott. Az MDF színeiben indult az első szabad parlamenti választásokon, de nem jutott be az Országgyűlésbe. A Magyar Olimpiai Bizottság 1995-ben olimpiai emlékéremmel tüntette ki, a következő évben beválasztották a világ valaha élt tíz legjobb kapusa közé, 2008-ban megkapta a Magyar Szabadságért díjat. Díszpolgárává választotta Dorog, Tatabánya, Budapest XI. kerülete s 2009-ben maga a főváros is, ám ő Demszky Gábor kezéből nem volt hajlandó átvenni a kitüntetést. Kálomista Gábor filmproducer – Keresztlécen címmel – filmet forgatott Grosics Gyula életéről, róla nevezték el a Tatabányai Bányász SC stadionját, tavaly pedig a Nemzet Sportolója címet adományozták az immár 86 éves sportembernek.

(Felhasznált források: Biró Csaba: Grosics Gyula – Magyar legendák, klasszisok; Wikipédia)

Lajos Mihály