Szórakoztató reformisztika

2012. március 30., 10:00 , 585. szám

A Zerkalo Nyegyjeli. Ukraina kijevi hetilap internetes változatában a Dmitro Bojarcsuk–Volodimir Dubrovszkij szerzőpáros arról értekezik, miért nem akar, és nem tud reformokat végrehajtani az ukrán hatalom. Az alábbiakban ebből az írásból ajánlunk néhány gondolatot olvasóink figyelmébe.

Két éve országunk elnöke a ki tudja, hányadszor beígért reformok végrehajtására való hivatkozással pillanatok alatt, és szinte semmilyen ellenállásba nem ütközve sosem tapasztalt mértékű hatalmat összpontosított a kezében, előterjesztette a McKinsey tanácsadói által kidolgozott ambiciózus programot, s úgy tűnt, elkezdett (elődjével ellentétben) aktívan ténykedni. Csak hát nem egészen érthető, hogyan jellemezhető helyesen e program megvalósításának folyamata: vánszorgunk előre, mint egy kimerült hegymászó?; egyhelyben futunk?; céltudatosan távolodunk a dédelgetett céltól a Michael Jackson védjegyének számító jellegzetes tánclépésekkel?…

Hová tartunk?

A világ a „korlátozott hozzáférésű” társadalmi rendtől a „szabad hozzáférésű” rend felé halad – így válaszolta meg a kérdést néhány évvel ezelőtt a Nobel-díjas Douglass North, aki társaival, Barry Weingasttal és John Wallissal az új intézményi közgazdaságtan egyik atyjának számít. Szerintük a társadalmi berendezkedések alapvetően különböznek a társadalmi rend fenntartására (az erőszak ellensúlyozására) alkalmazott módszerekben.

Korlátozott hozzáférés esetén az erőszakot, képletesen szólva, a közönséges útonállóknak „tekintélyes” banditákká való átalakításával tartják féken. Az ilyen társadalomban ténykedő tekintélyelvű hatalom vagy oligarchia igyekszik lekenyerezni mindenkit, aki valós veszélyt jelent. Mivel pedig a szóban forgó egyének a fogyasztók számára valami hasznosat téve maguk is tudnának pénzt keresni, a hatalom helyet biztosít számukra az etetőnél, vagy mesterségesen korlátozza a hozzáférést a valamennyire is vonzó gazdasági lehetőségekhez, kiiktatja a konkurenciát, hogy extraprofithoz juttassa szövetségeseit. Ily módon azok lehetőséget kapnak, hogy továbbra is kirabolják polgártársaikat, de már rendezett, szabályozott módon, majdhogynem erőszak nélkül. Kifizetődőbbé válik számukra megfejni, sőt legeltetni a mucsaiakat, mint levágni.

Az ilyen társadalomban a legfontosabb szó a privilégium, s nem lényeges, hogy az formális vagy informális, a fontos az, hogy perszonális, személyre szóló legyen. Ha nem vagy valakinek a valakije, akkor senki vagy, nincs neved, s jogaid sincsenek. Hiába gyűjtögetsz, mert úgyis elveszik tőled. Hogy vállalkozásba kezdj, ahhoz kapcsolatok kellenek, hogy továbbfejleszthesd azt, kell valaki, aki felülről fedez, hogy hozzáférhess valamihez, le kell fizetni valakit vagy „saját emberré” kell válni.

A hatalom és a tulajdon elválaszthatatlanok. Más szóval, ez jó esetben feudalizmus, rossz esetben jobbágyság és rabság. Ennek megfelelően innováció évszázadonként egyszer várható, a növekedés üteme szinte a nullával egyenlő, a középkor egyéb ínyencségeiről nem is beszélve. Ha innovációról álmodunk, ha szeretnénk utolérni a fejlett országokat, sőt esetleg valamiben pozitív példát remélünk felmutatni a világnak, alapvetően más társadalmi berendezkedésre van szükség.

Azok az országok, amelyeket fejletteknek nevezünk, szabad hozzáférés mellett élnek. Ez is egyfajta rend, amelyben ráadásul lényegesen kevesebb az erőszak, mint korlátozott hozzáférés esetén. Az erőszak monopóliumát itt az állam tarja szilárdan a kezében, amely – és ez a legfontosabb – a politikai konkurencia mechanizmusa révén a polgárok ellenőrzése alatt áll.

North és szerzőtársai hangsúlyozzák, hogy éppen a konkurencia, s nem a választás mint olyan az új berendezkedés jellegzetessége. A politikai konkurenciát a gazdasági konkurencia tartja fenn, mivel az ellenzéknek lehetősége van a független gazdasági szereplőkre támaszkodni. Sőt, diverzifikálva ezt a támogatást a politikai párt vagy politikus megőrizheti függetlenségét. A maga részéről a politikai konkurencia biztosítja a gazdasági konkurencia stabilitását, amennyiben a sértettek, a gazdasági lehetőségektől elesők az ellenzéknél kereshetnek – és találnak is – védelmet.

A manapság népszerű modernizáció szó éppen a korlátozott hozzáféréstől a szabad hozzáféréshez való átmenetet jelenti. Ezt az átmenetet lehetetlen a hatalom akaratából véghez vinni, amennyiben a társadalomban nem értek meg az előfeltételei; különösen, ha a hatalom egyetlen személy vagy hunta kezében összpontosul. Egy kezünk ujjain megszámolhatjuk azokat a történelmi példákat, amikor az ilyen hatalom ellenállt a kísértésnek, hogy visszaéljen a politikai monopóliummal a gazdasági monopólium létrehozása érdekében.

A két, egymást kizáró elveken nyugvó rendszer közötti átmenet nem lehet zökkenőmentes, ezért nem tanácsos halogatni. Olyan ez, mint a járgány, amely elől már kifogták a lovakat, de amelybe a motort még nem építették be – egyes mechanizmusok és intézmények már nem hatékonyak, másokat viszont még nem hoztak létre. Ezért éppen ezen a szakaszon, amelyen Ukrajna sehogyan sem képes túljutni, különösen fontosak a reformok.

Reform és foltozgatás

A reformok a hatalom olyan tudatos cselekedetei, intézkedései, amelyek a gazdaság szubjektumainak – a cégeknek, a háztartásoknak és magának az államnak – a viselkedésében és viszonyaiban minőségi változást eredményeznek. Ebben különböznek alapvetően a kormány afféle megszokott intézkedéseitől, mint amilyenek például az árszabályozás, bizonyos számok korrekciója, egyes részletek pontosítása… Például a nyugdíjkérdés tekintetében a korhatár, a ledolgozott évek számának emelése stb. még nem reform, viszont a nyugdíjcélú megtakarítás már az.

Képletesen szólva, a gazdaságpolitika eszközei a gépkocsi-karbantartáshoz, javításhoz, tuningoláshoz hasonlíthatók. De bármit tégy is egy Zaporozseccel, abból még Lanos sem lesz. Ilyenkor a teljes konstrukció alapvető megváltoztatására, másképpen fogalmazva: reformokra van szükség. Így az olyan politikai intézkedések többségének, mint az egyes költségvetési tételek megnyirbálása, vagy az adók emelése, egyszóval a szabvány nadrágszíj megszorító csomagoknak, nincs közvetlen köze a reformokhoz, bár ez távolról sem jelenti, hogy efféle intézkedésekre egyáltalán nincs szükség.

A reformok helyettesíthetik ezeket a népszerűtlen intézkedéseket és ez részbe fordítva is igaz. Például a lakásgazdálkodási szektor reformja – áttekinthető viszonyok és mechanizmusok bevezetése – lehetővé tenné, hogy haladéktalanul csökkenjen a visszaélések száma, s minden szereplő számára ösztönzőket és mechanizmusokat teremtene a gazdaságosabb működésre, elsősorban a veszteségek csökkentésére. Ráadásul kiderülne, hogy a lakbér emelésére sincs szükség…

Vagyis a társadalmi berendezkedés minőségi változásai nem egyszerűen reformokat követelnek, hanem rendszerjellegű reformokat, amelyek közvetlenül megteremtenék a szabad hozzáférés előfeltételeit, s megszüntetnék a korlátozásokat, a monopóliumokat, a korrupció lehetőségeit. North és szerzőtársai elmélete egyszerűen magyarázza, hogy miért hiányzik a politikai akarat e reformok megvalósításához: ugyan ki kezdi el vágni maga alatt a fát, az ágat, amelyen ül?

Voltak egyáltalán reformok?

A közvélekedéssel ellentétben, a kilencvenes években egy sor rendszerjellegű reformra is sor került Ukrajnában. Ilyen volt például az árliberalizáció, a vállalkozásindítás engedélyezése a polgároknak, a privatizáció. Miként volt ez lehetséges?

A fentebbi párhuzamot folytatva, a 80–90-es évek fordulóján elszáradt, s letört az az ág, amelyen a szovjet nomenklatúra csücsült. De zuhanás közben a nomenklatúrának sikerült megkapaszkodnia a korlátozott hozzáférés ágában. A szakadékba zuhanástól való félelem volt az az erő, amely a nomenklatúrát arra késztette, hogy önként addig korlátozza befolyási szféráját, amíg az a többé-kevésbé reális ellenőrzés keretei közé nem szorult vissza. Amint azután véget ért a válság s a megújult, de a korlátozott hozzáférés elveihez ragaszkodó elit kezdte otthon érezni magát az új viszonyok közepette, a reformok mindjárt véget értek.

A legrosszabb az volt, hogy eközben nem valósult meg a szabad hozzáférés egyik fő előfeltétele, a jog hatalma. A törvények szigorát változatlanul enyhítette, hogy nem volt kötelező a betartásuk, márpedig a főnökök, a nacsalynyikok hatalma éppen a betarthatatlan törvények szelektív alkalmazásán alapul. Ezek az informális privilégiumok a szerény hivatalnokot vagy a rendőrt is mindenható Főnökké teszik. Ez pedig sérti a második igen fontos előfeltételt: az erőszakszervezetek feletti politikai kontrolt. Itt a legmélyebb a szakadék Ukrajna és Európa között. S a különbség nem annyira a törvény betűjében, mint inkább a hozzáállásban van: szabad hozzáférésnél a törvényeket az embereknek írják, nálunk pedig, mint köztudott, a bolondoknak.

Reformok és demokrácia

Sajnos a narancsos forradalom is csak az egyik alkotóelemét teremtette meg a szabad hozzáférésnek, a politikai konkurenciát, míg más tekintetben csalódást okozott. Ismételten bizonyította, hogy amíg a tét csupán a társadalmi torta újrafelosztása a korlátozott hozzáférés keretében, a demokrácia nem egyéb üres populizmusnál.

Hogy mi hiányzott? Amerikai gazdaságpolitikusok szerint a demokrácia kérdése közvetlenül összefügg a „bifsteksz kérdésével”. Egy darabkájáért küzdve az „alja nép” lázadással fenyeget, amely egyebek mellett megsemmisíti az elit tőkéjét. Ezért minél többet érkeztek felhalmozni az oligarchák (ezzel nálunk minden rendben van), annál többe kerül nekik az instabilitás, annál nagyobb a készségük az „osztozkodásra” a többiekkel. De mi a garancia arra, hogy a hatalom nem vonja vissza a szavát, amint a megnyugodott nép szétszéled? A gazdaságpolitikusok szerint az oligarcha eliteknek éppen azért van szükségük a demokráciára, hogy a nép elhiggye az osztozkodásra vonatkozó ígéreteiket.

Ahhoz azonban, hogy a demokrácia valóban a rendszerjellegű reformok végrehajtásának eszközévé váljék, elengedhetetlen, hogy a nép nem „halat”, hanem „hálót” követeljen a politikusoktól, azaz szabadságot és egyenlő lehetőségeket. Csak ebben az esetben szerzik meg a politikusok a szükséges támogatást, megvédve a konkurencia és a vállalkozás szabadságát. Mi a helyzet e tekintetben nálunk? Bár a Majdan résztvevőinek többsége az egyenlő lehetőségekért küzdött, a vezetőik mégis a választóknak arra a részére összpontosítottak, amely azt várta, hogy „gazdagok megosztoznak a szegényekkel”, s ezért végső soron vereséget szenvedtek.

Új válság, új reformok?

Azonban egyszer minden jó véget ér, s a 2008–2009-es válság következtében felsejlett a horizonton az állami pénzügyek soros válsága. Ez, akárcsak a kilencvenes években, ismét reformokra ösztönöz. Ezúttal azonban – függetlenül a meghirdetett céloktól – az elnöki csapat tényleges cselekedetei a jelekből ítélve a hatalom konszolidációjára irányulnak a korlátozott hozzáférés keretei között. Ez arra enged következtetni, hogy a rendszerjellegű reformok (melyek közül számos szépen le van írva az elnöki programban – dereguláció, demonopolizáció stb.), néhány kivételtől eltekintve vagy nem lesznek megvalósítva, vagy fel lesznek hígítva, vagy papíron maradnak.

hk