A színpadi néptánc története

Dr. Diószegi László előadása a Rákóczi-főiskolán

2012. május 4., 10:00 , 590. szám

Dr. Diószegi László ismert magyarországi műemlékvédő, közgazdász, néptáncos és koreográfus vállalta, hogy a beregszászi diákok számára négy előadás keretében mutatja be a magyar táncművészetet és tánckultúrát. Harmadik előadásán, április 18-án a néptánc színpadi művészetté válásáról és onnan ismételt lekerüléséről, pontosabban a táncházmozgalom hatásáról és jelentőségéről beszélt a megjelenteknek. A korábbiakhoz hasonlóan megpróbáljuk az eredeti kutatásokon alapuló értékes előadást a teljesség igénye nélkül röviden összefoglalni.

A magyar néptáncra az értelmiség és a társadalmi elit a XIX. század elején, a reformkor idején figyelt fel, ekkor fordult a népművészet felé. A reformkori nemesség azonban egy távoli, idealisztikus képet alkotott a faluról, szó sem volt arról, hogy a paraszti kultúrát valódiságában, eredetiségében ismerte volna. Nemzetté válásunk időszakában a saját nemzetéről, népéről alkotott kép nagyon sok tekintetben hamis volt. Az ekkor divatossá vált nemzeti viselet nem a parasztok által hordott viselet, hanem a díszmagyar volt, ehhez hasonlóan a nemesség által magyarnak gondolt tánc sem a történeti korokban kialakult néptánc, hanem például a kitalált népies műtánc, a palotás volt. Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nemesség és a polgárság valódi ismereteket szerezzen a magyar népművészetről és a néptáncról. Ez az idő több apró lépcsőfokot követően csak a XX. század harmincas éveiben jött el, amikor a Paulini Béla újságíró nevéhez fűződő Gyöngyösbokréta mozgalomnak köszönhetően a városi polgárság tömegével megismerhette a magyar néptáncot. 1931–1944 között minden év augusztus 20. táján e néven rendezték meg a parasztcsoportok tánc-, ének- és játékbemutatóit Budapesten. A bemutatókon részt vevő csoportokból 1935-ben Bokréta Szövetség, később Magyar Bokréta Szövetség néven társadalmi egyesület alakult. A szövetség összefogta és irányította a „fiókszervezeteket” és szervezte a bemutatókat. A több mint 100 helyi szervezet a szövetség fennállása alatt mintegy 4000 tagot számlált. Az első budapesti bemutatót a főváros kezdeményezte, majd továbbra is szervezte s anyagilag támogatta. Ezt Kárpátalján is ismerni kell, mert ezen a területen egy kitűnő Gyöngyösbokrétás együttes létezett Dercen faluban. Ez a legendás mozgalom arról szólt, hogy azokban a falvakban, ahol erős, élő néphagyomány volt és ezen belül is néptánc, ott a falusi értelmiség, a jegyző, a tanító vagy a pap összeszedte a legjobb táncosokat, pici kis szerkesztéssel színpadra állította a produkciót, és augusztus 20-án a ma Erkel Színház névre hallgató, akkori Városi Színházban egy nagy fesztivál keretében bemutatkoztak ezek az együttesek. Ez egy országos mozgalom volt, az első olyan eset, amikor a városi ember színpadon valódi, eredeti magyar néptáncot láthatott. Mellette valódi népdalokkal és népviselettel ismerkedhetett meg. Ezért a Gyöngyösbokréta mozgalomnak elévülhetetlen érdemei vannak például a gyöngyösbokrétás falvak a későbbiek során a Magyar Tudományos Akadémia gyűjtőmunkájának a bázisai lettek. De voltak a mozgalomnak hiányosságai bőven, idealizált, hamis képet, „vasárnapi folklórt” mutatott a falu világáról a város közönségének.

A Gyöngyösbokréta mozgalmat nyomtalanul eltüntette a II. világháború utáni politikai berendezkedés. Ugyanakkor érdekes módon a szovjet kultúrpolitikában nagyon kedvelt műfajjá vált a néptánc, amelyet vidámságot, gondtalanságot sugárzó, politikailag veszélytelen művészeti ágnak tekintettek a szovjet ideológusok. Ennek megfelelően óriási támogatásban részesítették. Egyetlen egy problémájuk volt vele, ez pedig a nemzeti jellege volt, ezért sematizálták, a nemzeti jelleget kiirtották belőle. Ennek az elképzelésnek egy ukrán származású, kiváló koreográfus, Igor Mojszejev volt a végrehajtója, aki a balettből kialakított egyfajta nemzetietlen, általános néptáncot. A Mojszejev-féle „népi balett” jellegzetességei a következők voltak: Általános, a balettből kialakított tánc, rendkívül látványos, szimmetrikus formák, sok akrobatikus elemmel és irdatlanul nagy tömeg a színpadon. Nagyon hasonló eszköztár jellemzi például az ír származású amerikai Michael Flatley show-műsorait is, ami ugyancsak a látvány világa, de ez, ha művészetről és tartalomról beszélünk, inkább hátrébb sorolandó.

Bár a szovjethatalom kegyetlenül megtorolta, ha valaki különutas akart lenni, Magyarországon mégis egyfajta különutasság jött létre az 50-es években a színpadi néptáncban, mindez a gyöngyösbokrétás előzményeknek köszönhetően. A magyarok képesek voltak valamelyest elszakadni a mojszejevista vonaltól. Rábai Miklós, a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője, vagy Molnár István, a SZOT együttes kiváló koreográfusa műveiben a magyar néptánc karaktere erőteljesen megjelent. Azt is hangsúlyozni kell, hogy ekkor bontakozott ki a magyar néptánckutatás is, ami óriási, európai mércével is jelentős kincsestárat hozott létre.

Az 1956-os forradalom után elkezdődött egy kulturális olvadás, amely a néptánc területén is érvényesült. A hatvanas években kezdett el dolgozni egy öttagú, önmagát antimojszejevistának meghatározó koreográfus-generáció Magyarországon. Közülük a legkiemelkedőbb alkotó az idén március 19-én elhunyt Györgyfalvai Katalin volt, de ide tartozott Tímár Sándor, Novák Ferenc, Kricskovics Antal és Szigeti Károly, akik egyaránt új utakat kerestek, s műveikben a mai világról akartak szólni. Ez a koreográfus-generáció alapította meg és bontakoztatta ki azt a magyar néptánc-koreográfusi iskolát, amelyet ma egész Európában számon tart és elismer a szakma.

A hetvenes évek ismét jelentős változást hoztak a magyar színpadi néptáncművészetben, ekkor indult a táncházmozgalom. Ahogy Csoóri Sándor mondta, ez a néptáncművészet második nagy történelmi pillanatát eredményezte, mert a színpadról visszakerült eredeti közegébe, a táncparkettre a néptánc. Koreográfiák helyett ismét lehetőség volt arra, hogy fiatalok saját örömükre, saját maguk táncoljanak. Martin György és Tímár Sándor meg tudták fejteni a tánc belső törvényszerűségeinek a titkát, és Tímár kialakított egy olyan pedagógiai módszertant, amivel ezt meg is lehet tanítani. Ez óriási lökést adott a színpadi néptáncművészetnek is, mert kiderült, hogy nem kell feltétlenül nagyszerű dramaturgia és mondanivaló a néptáncszínpadra, elég ha önmagában kitűnő néptánctudást vonultatunk föl, mert az katartikus művészeti értéket képvisel. Ez a hetvenes években minden korábbit elsöpört, rengeteg együttes kezdett el autentikus néptáncot tanulni és színpadra állítani. Ma ebben a fejlődési folyamatban eljutottunk oda, hogy a koreográfusok igyekeznek a falusi mulatságok valódi hangulatát bemutatni a színpadon. A viselet terén is hitelességre, eredetiségre törekszenek, azt próbálva bemutatni, ahogy a faluban egykor öltöztek az emberek. A színpadon ahány táncos, annyiféleképpen táncol, mert ez a magyar néptáncnak a karaktere. A falu világát igyekeznek feltenni a színpadra, és ma ott tartunk, hogy ez látványos térforma és hatásvadász, akrobatikus elemek nélkül is nagy művészi és művészeti élményt tud adni. Elég nagyszerűen táncolni.

Badó Zsolt