A „saját” és a saját

2012. június 8., 10:00 , 595. szám

A mindenkori hatalom a média által felfújt esetekkel, álproblémákkal vonja el a gazdaságilag képzetlen, állampolgári öntudattal nemigen rendelkező lakosság figyelmét arról, hogy a csinovnyikok a hatalmon lévő rezsimtől függetlenül az adófizetők pénzét fecsérlik bármiféle társadalmi ellenőrzés nélkül – mutat rá a pravda.com.ua portálon megjelent eszmefuttatásában Mihajlo Dubinyanszkij. Az alábbiakban ebből az írásból ajánlunk olvasóink figyelmébe néhány figyelemre méltó gondolatot.

Mezsigorje… mi mindent jelent ez a szó az ukrán szívnek! A fényűző rezidencia a korrupció szimbóluma. Mezsigorje majdhogynem a rezsim fő bűntette. Mezsigorje az évszázad lopása. Máris meg van ígérve, hogy a haladó erők győzelme után Mezsigorjét visszaadják az ukrán népnek.

Igaz, a népnek csak azt lehet visszaadni, ami az övé volt. Mi legyen akkor Viktor Fedorovics családi birtokával?

A kezdetektől, azaz az 1930-as évektől egészen Janukovics általi 2007-es megkaparintásáig a mezsigorjei rezidencia mindvégig magas rangú hivatalnokok szűk köréé volt. Közönséges állampolgár kizárólag a személyzet tagjaként juthatott be oda, akárcsak jelenleg. Janukovics tulajdonképpen potenciális utódai orra elől vitte el a kormánynyaralót, a népnek ehhez nem sok köze van.

Eközben a Janukovics irányította bürokratikus gépezet nap mint nap belekotor az átlagpolgárok zsebébe. Egymást követik az újabbnál újabb próbálkozások, hogy a polgárok rovására tegyenek szert további bevételekre, kezdve Az állami illetékekről című törvénnyel, egészen a taxipiac feletti ellenőrzés megszerzésére tett kísérletekig. Azonban ezek a próbálkozások rendszerint összehasonlíthatatlanul szerényebb visszhangot váltanak ki a közvéleményből, mint a Mezsigorjéval kapcsolatos történetek. Íme azon paradoxonok egyike, melyek permanens nincstelenségre kárhoztatják Ukrajnát.

Polgártársainkat alaptalanul vádolják passzivitással. Egykettőre magukhoz térnek letargiájukból természetes kapzsiságuk hatására, illetve ha meg kell védeniük azt, ami az övék – jussanak csak eszünkbe a vállalkozói Majdan, a kedvezményre jogosultak tüntetései vagy a közelmúltbeli eset az ex.ua-val.

A kérdés az, hogy pontosan mit is tekintenek az ukránok sajátjuknak. Sajnos, a szubjektív elképzelések túl gyakran térnek el az objektív valóságtól. Az emberek képesek elkeseredetten védelmezni azt, ami csak úgy tűnik, mintha a „sajátjuk” volna, és eközben rezignáltan odaadják, ami valóban a sajátjuk.

Összetévesztve az állami tulajdont a társadalmival, az ukrán ember illuzórikus tulajdonosi érzelmeket táplál számára elérhetetlen tulajdonokkal kapcsolatban. Kategorikusan ellenzi a föld adásvételét, amely de facto amúgy is befolyásos nagybirtokosok kezén van. Ugyanakkor a polgárok többsége képtelen átlátni a tulajdonosi jogokat a maga többlakásos tömbháza vonatkozásában.

Próbálják csak meg korlátozni az ukránokat abban, hogy más rovására éljenek, és a felháborodott kedvezményezettek mindjárt az utcára vonulnak, hogy megvédjék azt, ami a „sajátjuk”. De senki sem akadályozza meg a hivatalnokot abban, hogy egyetlen tollvonással átszabjon egy többmilliós piacot, s veszteséget okozva számos fogyasztónak maga meggazdagodjék.

Próbálják meg megszüntetni a hozzáférést az internetes kalóztartalmakhoz, s az ország beleremeg a hackerek támadásaiba. El a kezekkel attól, ami ingyen lehet az enyém! Viszont senki sem küzd a költségvetési pénzek szétlopása és pazarló felhasználása ellen, mivel az ukrán polgár nem érzékeli, hogy a honatyák az általa megkeresetteket szórják el.

Mi a költségvetés az ukrán átlagpolgár elképzelése szerint? Ez egy varázsládika, amelyben rejtélyes módon materializálódik a nép között szétosztandó pénz. Érthető módon a polgár azt szeretné, ha a ládikában minél több pénz lenne. Örül a költségvetés feltöltésére vonatkozó bravúros összesítéseknek. Enerváltan szidja a hivatalnokokat, amiért nem osztanak ki mindent a népnek, s az eszközök egy jelentős részét eltulajdonítják. De hogy honnan és miként kerül a pénz a ládikóba, az az átlagpolgárt nem érdekli.

2011 őszén Vitalij Zahar­csenko, az állami adószolgálat akkori vezetője figyelemreméltó statisztikai adatokat hozott nyilvánosságra. Eszerint a költségvetési bevételek legnagyobb hányadát – 26 százalékát – a jövedelemadó teszi ki. Ezt követi a nyereségadó (25%), a hozzáadottérték-adó (16%) és a jövedéki adó (12%). Mint látjuk, azok töltik meg az államkincstárat, akiknek még soha életükben nem kellett adóbevallást készíteniük. Honfitársaink többsége számára azonban az adó továbbra is valamilyen absztrakció marad. Még a közvetlen adókivetéssel is csak a vállalkozóknak akad dolguk.

A már említett jövedelemadót egyszerűen levonják a bérmunkás fizetéséből, amit ő nem lát. A közvetett adóterhelésről beszélni sem érdemes – a mi népünk számára ez végképp kínaiul van. A gyakorlatban hozzáadottérték-adót minden polgár fizet, néhányan még a PDV betűszót is észreveszik a bolti pénztári csekkeken, de az egyszerű fogyasztók közül senki nem veszi figyelembe ezeket a kényszerű kiadásokat.

Hát a vámok és jövedéki adók, amelyek miatt többet kell fizetnünk a szükséges termékekért? Egyedül az üzemanyagra kivetett jövedéki adó egy egész sor terméket és szolgáltatást tesz még drágábbá. Hát a számtalan licenc, melyek végső soron a fogyasztó pénztárcáját terhelik meg? Hát a piaci verseny mesterséges korlátozása, amely virágzik Ukrajnában? Mi a helyzet az állam és az ahhoz közel álló struktúrák által ránk erőszakolt szolgáltatási monopóliumokkal? A hatalom állandóan beavatkozik az önkéntes csere folyamatába, s akaratunk ellenére megsarcol bennünket, bár sokszor nem is érzékeljük ezt.

Hogy jobbá tegyük a világot, értenünk kell, hogyan működik. A polgárnak legalább vázlatos elképzelése kell, hogy legyen arról, bevételeinek mekkora hányadát vonják el ilyen vagy olyan módon, hogy azután a hivatalnokok rendelkezzenek azzal. Ezáltal összevethetőkké válnának az ember személyes veszteségei azzal, amit cserébe kap az államtól.

Azonban az egyszerű ukrán dolgozónak eszébe sem jut az ilyesmi. A pénzeket könnyedén és észrevétlenül veszik ki a zsebéből, miközben továbbra is úgy tűnik számára, mintha az a csodálatos állami ládikó magától telne meg.

Mit mondanak a nem közömbös ukránok, amikor értesülnek a költségvetési források nem célirányos felhasználásáról? „Inkább a kórházaknak adtuk volna”, „inkább a gyerekeknek adtuk volna”, „inkább a nyugdíjasoknak adtuk volna” stb. A számos válaszlehetőség közül éppen a legkézenfekvőbb hiányzik: miért ne hagyhatnánk a pénzt azoknál, akik megkeresték azt? Miért ne engedhetnénk meg a dolgozóknak, hogy ezeket a pénzeket gyermekeik taníttatására, hajlott korú szüleik megsegítésére, saját egészségük megőrzésére, jótékonykodásra fordítsák?

Így az a polgár gondolkodhat, aki tudatában van annak, hogy az állam a tőle elvett pénzt költi. Az ilyen ember féltékenyen vigyáz a jövedelmére, kétségbe vonja annak célszerűségét, hogy az állam a zsebében turkáljon, érdekli pénzének a sorsa, s igyekszik ellenőrizni az ő forrásait használó hivatalnokokat.

De mindez a civilizált Nyugat hagyománya, amelyet nem rontottak meg végérvényesen a szocialista kísérletek. A posztszovjet Ukrajnában nem léteznek efféle hagyományok, s nincs kinek foglalkoznia a lakosság gazdasági felvilágosításával. Sokkal egyszerűbb afféle rikító szimbólumokkal hipnotizálni a választókat, mint amilyen a nyelv, a nemzeti hősök vagy a fentebb említett Mezsigorje.

A politikailag aktív ukrán szeret felháborodni a népi javak privatizációnak álcázott szétlopkodásán, holott olyan állami objektumokról van szó, amelyekkel sohasem rendelkezett, s nem hajtottak számára tényleges hasznot. Ugyanakkor a hatalom kifosztja a saját pénztárcáját anélkül, hogy ellenállásba ütközne. Mindez a Téli Palota hírhedt ostromára emlékeztet 1917 októberéből. A homlokzat felől sorakoznak a gépfegyverek, a junkerek és a női zászlóalj rohamosztagosai. Eközben a hátsó ajtó tárva-nyitva áll, senki sem őrzi, s azon át akadálytalanul jutnak be a hívatlan vendégek…

Nem fér kétség hozzá, hogy Janukovics kényszerű távozása után a sokat emlegetett Mezsigorje újra állami tulajdonba kerül. Példamutatóan, mintaszerűen veszik vissza, pompával és harsonaszóval. Még az is elképzelhető, hogy Viktor Fedorovics rezidenciáját megpróbálják mindenki számára elérhető valamivé tenni. Bárki kerüljön is a kormányhoz, ez egy hatásos gesztus lesz, és kezdetben kárörvendő eufóriát vált ki a társadalomban. Később azután kiderül majd, hogy az életünk nem változott meg és Mezsigorje győzedelmes visszavétele nem járt több haszonnal az átlagpolgár számára, mint Lozinszkij képviselő elítélése.

A pénzeinknek a hivatalnoki zsebekbe történő átszivattyúzására kidolgozott és jól bejáratott mechanizmusok eredményesen működnek majd Janukovics után is. Végeredményben ezek ellen nem is tiltakozik senki.

hk