Oligofrénia (gyengeelméjűség)

2012. november 9., 09:00 , 617. szám

Az egyik nagyszülőm gyengeelméjű volt, pontosabban enyhe értelmi fogyatékosságban szenvedett, ám sem a gyermekei, sem az unokái körében nem ütötte fel a fejét a betegség. Most viszont, hogy várjuk az első gyermekünket, félek, nem lép-e fel majd nála a kór. Érdekel, öröklődhet-e ez a betegség, s milyen tünetek alapján vehetjük észre, ha ne adj’ Isten, a leendő gyermekünknél is fellépne – kérdezi levelében egy olvasónk, melyre (és a kapcsolódó kérdésekre) dr. Ivancsó Rokszolána, a Kárpátaljai Megyei Elmegyógyintézet klinikájának a pszichiátere válaszol.

– A köznyelvben gyengeelméjűségnek nevezett oligofrénia, sajnos, csakugyan öröklődhet, több nemzedékkel később is jelentkezhet – fejti ki a szakorvos. – Az örökletes hajlam mellett azonban más okok is előidézhetik a betegséget, nevezetesen, ha a várandós kismama cigarettázik, alkoholizál vagy drogozik, ha szülés közben fizikai sérülés éri a világra jövő csecsemő fejét, ha a nő terhesség közben rózsahimlővel fertőződik meg, illetve ha olyan betegségben szenved, melyet antibiotikumokkal gyógyítanak, s túl sok antibiotikumot kap. Már a három vagy hat hónapos pólyás babánál felfedezhetjük az oligofrénia tüneteit: a gyermek nem ismeri fel az édesanyja arcát, nem nevet, nem mosolyog rá, nem figyel a játékszerekre, láthatóan semmi sem érdekli. S míg az egészséges gyermekek kétéves korig szobatisztákká válnak, addig a gyengeelméjűek jó esetben csak ötéves kortól tanulnak meg vécézni, sőt akár halálukig sem válnak szobatisztákká. Az épelméjű gyermekek hároméves korukra már megtanulják, mire való a kanál, a villa, ám a gyengeelméjűek csak hosszabb idő elteltével, vagy sohasem tanulnak meg bánni az evőeszközökkel, élethossziglan etetni kell őket.

Az oligofréniának – az agykárosodás mértéke szerint – három fő változata van: enyhe, középsúlyos és súlyos (debilizmus, imbecillizmus, valamint idiotizmus). A betegség könnyebb stádiumában lévő gyermekek normális szinten elsajátítják a beszédképességet, a nehezebb stádiumban lévők viszont vagy nem tudják jól kifejezni magukat – például ha kérnek valamit, mondjuk ennivalót, akkor csak annyit mondanak, hogy anya (apa, bácsi, néni stb.), adj, és rámutatnak a kívánt dologra –, vagy egyáltalán nem tanulnak meg beszélni. A súlyos oligofréniában szenvedő gyermekek „kedvelt” időtöltése a papírtépés, akár az egész napjukat képesek eltölteni különböző, papírból készült tárgyak (például újságoldalak) szaggatásával, egy helyen ülve, miközben egyáltalán nem figyelnek a környezetükre, sem más gyermekekre, sem a tévében bemutatott műsorokra, sem semmi másra, teljesen kikapcsolják tudatukból a külvilágot. S ugyancsak jellemző az oligofréniásokra, hogy érzelmileg labilisak, hajlamosak az agresszivitásra, a dühkitörésekre.

– Hogyan kezelik a betegeket, s az oligofréniások milyen mértékben tudnak beilleszkedni a társadalomba?

– Ajánlom, hogy a szülők már a kór első, pólyáskorban megfigyelhető tüneteinek az észlelésekor vigyék el az apróságot a gyermekidegorvoshoz, aki megkezdi a terápiát, ha pedig a gyermek 4. életévének a betöltéséig sem tud eredményt elérni a gyógyítás terén, akkor gyermekpszichiáterhez irányítja a szülőket és gyermeküket. A két szakember (a gyermekidegorvos és a gyermekpszichiáter) közösen dönti el, milyen nontropikus (az agyműködést javító) gyógyszerekkel kezeljék a beteget, s hogy a kis páciensek mekkora dózisban szedjék be a különböző orvosságokat. A kórt, sajnos, nem tudjuk megszüntetni, de jó esetben javíthatunk az oligofréniások állapotán, akik – ha a betegség enyhébb változatában szenvednek – valamilyen szinten be tudnak illeszkedni a társadalomba. Miután a gyermekek betöltik a 6. életévüket, orvosokból, tanárokból és pszichológusokból álló bizottság dönti el, hogy a beteget be lehet-e íratni a hagyományos iskolába, vagy kisegítő iskolába kell járnia, vagy (amennyiben a betegség súlyos változatában, idiotizmusban szenved) képtelen a tanulásra. Ha a harmadik eset áll fenn, az apróságot vagy a szülők nevelik otthon, és amíg csak élnek, gondozzák, vagy gyermekotthonba adják, utána pedig ők, majd elhalálozásukat követően még élő hozzátartozóik viselik tovább a gondját. Amennyiben a szülők ragaszkodnak hozzá, hogy hagyományos iskolában tanuljon a gyermekük, akkor a tanórák után a pedagógusok különfoglalkozásokat tartanak nekik. A debilisek közül nem egy gyermek képes elvégezni kilenc osztályt a hagyományos iskolákban, de a 9. osztály befejezését követően csak speciális igazolást kapnak az iskola elvégzéséről. A kisegítő iskolákban pedig a gyógypedagógusok bizonyos szinten szocializálni tudják a gyermekeket.

A súlyosan beteg, önmagáról gondoskodni képtelen gyermeküket gondozó szülők szociális segélyt, minden oligofréniás gyermek pedig 18 éves koráig szociális nyugdíjat kap. Majd első-, másod-, illetve harmadfokú rokkanttá nyilvánítják őket, és rokkantnyugdíjat utalnak ki a számukra. A debilisek – amennyiben az agykárosodásuk enyhébb mértékű – képesek az önálló életre, családot alapíthatnak, nem túl megerőltető fizikai munkát végezhetnek, sőt akár bizonyos szakmunkákra, például szobafestésre, vakolásra is meg lehet őket tanítani, de a nagyobb körültekintést igénylő szakmákat – mondjuk a villanyszerelőit – nem képesek elsajátítani. Az imbecillis gyermekeket is meg lehet tanítani elemi dolgok elvégzésére, ha mindent „a szájukba rágnak”, az idiotizmusban szenvedők azonban képtelenek a kommunikációra, beszélni sem tanulnak meg, és életük minden percében gondozásra, ápolásra szorulnak. A magukat ellátni nem tudó oligofréniások gyógyszereit térítésmentesen válthatják ki a gondozóik, míg a munkaképes betegek a fizetésükből vásárolják meg az orvosságokat.

Lajos Mihály