Problémák a nemzettudattal

Interjú Csáky Pállal

Csáky Pál, szlovákiai magyar politikus, vegyészmérnök, író, az MKP korábbi elnöke, volt szlovák miniszterelnök-helyettes az elmúlt hét végét feleségével az ungvári járási Szalókán töltötte, Bátori Józsefnek, az Ungi Református Egyházmegye főgondnokának vendégeként. Ott sikerült vele beszélgetnünk választásokról, magyarságról, karrierről és egyebekről.

Csáky Pál az említetteken túl négy leánygyermek édesapja. Íróként tagja a Szlovákia Magyar Írok Társaságának, több száz publicisztika és tucatnyi szépirodalmi könyv szerzője, az anya- és államnyelve mellett még további négy nyelven, angolul, németül, franciául és oroszul is meg tudja magát értetni. Sok fontos eredményt köszönhet neki a felvidéki magyarság.

– Beszélne mostani kárpátaljai útjáról, annak céljáról?

– A feleségem a felvidéki pedagógusok énekkarában énekel, és barátaival volt itt tavaly egy szervezett látogatáson. Akkor ismerkedtek meg Bátori Józseffel és családjával. Vendéglátóink már korábban eljöttek hozzánk, ott ismerkedtem meg velük én, és utána kaptunk Szalókára meghívást. Már régóta szerettem volna magánemberként ellátogatni Kárpátaljára, felkeresni az itteni magyar barátaimat és az emlékhelyeket, ami többé-kevésbé most sikerült.

Voltunk fenn a Vereckei-hágón (gyönyörű idő volt tegnap), és ez nagyon nagy élmény volt. Nem elég arról olvasni, meg fényképen látni, hanem ott kell állni. Vágott a szél, és arra gondoltam, miközben onnan felülről néztünk le, hogy az eleink is ugyanezt láthatták és gondolhatták, hogy arra befelé, a szoroson túl lehet egy új hazát találni, ami akkor szép kihívás lehetett. Voltunk természetesen Munkács várában, az emlékparkban Szolyván, ma Ungvár magyar emlékeit jártuk körbe, majd Kovács Miklós elnök úrral beszélgettünk arról, hogy mi történt itt a választásokon, és egyáltalán milyenek a Kárpátaljai magyar közösség esélyei és lehetőségei. Fontosnak tartottam, hogy találkozzunk egy ilyen esemény után, mert azt hiszem, hogy egymásban is tartanunk kell a lelket. Azt az üzenetet hoztam otthonról, Pozsonyból, hogy soha nem szabad feladni, az úton tovább kell menni. Vannak helyzetek, amikor az ember úgy érzi, hogy a sors egy kicsit megpróbálja őt, de a közösségnek ezt túl kell élnie és meg kell keresnie a fogódzókat a jövőt illetően.

– Mi lehet annak az oka, hogy a magyar szavazók többsége sem a Felvidéken, sem Kárpátalján nem támogatja a jobboldali magyar szervezeteket?

– Ezt a kérdést tettem fel magamnak én is 2010-ben. Álom a szabadságról című legújabb, tizenegyedik könyvem a felvidéki nemzettudatról szól, és ebben többek között az ön által feltett kérdésre megpróbáltam választ adni. Gyakran tartok most író-olvasó találkozókat a könyvről, továbbá tartunk egy beszélgetéssorozatot a magyar nemzettudatról történészekkel, teológusokkal, lelkészekkel, szociológusokkal, újságírókkal. Tehát megpróbáljuk ezt a kérdést körüljárni, mert valószínűleg mélyebb dologról van szó, mint az adott pillanatban elért politikai lehetőségekről és elért eredményekről. Tehát valószínűleg mélyebb összefüggésekről van szó itt, Kárpátalján is, teljesen egyértelmű számomra, hogy nem könnyű az élet gazdasági, szociális szempontból, viszont ez nem lehet ok arra, hogy elengedjük és feladjuk magunkat. A népnek, a közösségnek, a nemzetnek minden nehézséget túl kell élnie.

Az állam viselkedhetne pozitívabban és megértőbben is a más nemzetiségű polgárai irányában. Megjelentek új jelenségek is, látom az önök újságjának első oldalán az utalást a szavazatvásárlásra, illetve mondják itteni barátaim is, hogy mennyi visszásság történt a választások alkalmával, amit én nagyon visszataszítónak érzek. Viszont ez is a világunk része, erre is reagálnunk kell, és nem úgy, hogy mi több pénzt fogunk kínálni. Rá kellene döbbentenünk az embereket, hogy ha bárki 100-200 hrivnyáért eladja magát, attól nemhogy nem lesz értékesebb, hanem inkább mások gúnyos megnyilvánulásainak és kritikáinak a céltáblája lehet. Biztos, hogy azok számára, akik eladták a szavazataikat, az a szöveg, amit én mondok és esetleg az itteni KMKSZ-es barátaim is mondanak, nem lesz igazán átütő és meggyőző, mert ők oda sem figyelnek erre, sajnos. De azt hiszem, most önök ugyanabban a helyzetben vannak itt, Kárpátalján, mint mi odaát, a Felvidéken: meg kell néznünk, hogy hol vannak az új támpontok, és el kell mennünk az emberek után, meg kell próbálni újraépíteni a hálózatokat, az emberi kapcsolatokat a civil és kulturális szervezetek és egyházak vonatkozásában, és ahol csak lehet, kiépíteni annak a lehetőségét, hogy megtartsuk ezt a népet.

– Egyszer már találkoztunk Kárpátalján, legalábbis a határán, amikor Ön megnyitotta a Kis- és Nagyszelmenc közötti határátkelőhelyet. Máskor is járt már Kárpátalján?

– Ne tűnjék szerénytelenségnek, de valóban én képviseltem a két Szelmenc közötti határátkelőhely megnyitásakor a szlovák kormányt, Viktor Baloga miniszterrel nyitottuk meg azt a határátkelőt. De voltam más alkalmakkor is Kárpátalján, de Ukrajna más részén is, például Kijevben több alakalommal. Azt gondolom, hogy a megszerzett kapcsolatrendszernek csak akkor van értelme és súlya, ha azt az ember rendszeresen ápolja. Emiatt most szeretném tisztelettel bejelenteni – és nem fenyegetésként mondom –, visszajövök! Kovács Miklóssal folytatott beszélgetésünk során arra a következtetésre jutottunk, hogy jó lenne közös rendezvényeket megvalósítani, a testvértelepülési kapcsolatokat erősíteni, erre fogom buzdítani a polgármestereinket is. Ugyanakkor nem szabad ilyen kapcsolatoktól azt várni, hogy majd a problémák teljes spektrumát megoldja. Ez abban segít, hogy azzal a tudattal élhessünk – vannak sorstársaink, barátaink másutt is, akik odafigyelnek ránk, és ez talán segít elviselni a nehézségeket és erőt ad a megpróbáltatások között is.

– Önnek személyesen is fontos szerepe volt a szelmenci határnyitásban. Elárulna erről valamit…

– Akkor ünnepelte Ukrajna a narancsos forradalom első évfordulóját több állam- és kormányfő részvételével. Meghívták Rudolf Schuster szlovák köztársasági elnököt is Kijevbe, de ő más elfoglaltságai miatt nem tudott menni. Én azt mondtam, hogy elmegyek, de egy feltétellel: ha Viktor Juscsenko elnök fogad, és egy dologról akarok tárgyalni, hogy még év végén meg kell csinálni a két Szelmenc közötti határátkelőt. 24 órán belül visszajött a diplomáciai levél, hogy a köztársasági elnök fogad, és rendben lesz a dolog. És valóban, még 2005 karácsonya előtt megnyithattuk a határátkelőhelyet.

– Beszélne a karrierjéről? Hogyan lett egy magyar emberből Szlovákiában miniszterelnök-helyettes?

– Én nem merném azt mondani, hogy karrier, mert annak van negatív kicsengése is. Bármilyen posztot töltöttem be a múltban, azt én feladatnak és kihívásnak éreztem. Az, hogy Szlovákia miniszterelnök-helyettese lehettem két cikluson át, tehát nyolc évig, az talán inkább a sors keze volt. Így hozta a történelem. A meciari korszakot csak az ország lakosságának tíz százalékát kitevő magyarok segítségével tudta lezárni a fiatal Szlovákia. Az elfogadhatóbb és demokratább szlovák politikusok, ha eleinte nehezen is, de lenyelték ezt a békát. Később rájöttek, hogy mi stabilizáló tényező vagyunk a kormánykoalícióban. A második Dzurinda-kormányba már szinte automatikusan bekerültünk, és ott céljainkból sok mindent meg tudtunk csinálni. Állami finanszírozású magyar egyetemet tudtunk létrehozni Komáromban, egy sor új magyar intézményt nyitottunk, megerősítettük a színházakat, új múzeumokat, állami és egyházi magyar iskolákat és kulturális intézményeket hoztunk létre, fontos törvényeket sikerült elfogadtatnunk, ami az életünket és mindennapjainkat érinti a nyelvhasználattól az oktatáson keresztül a reginonális gazdaságfejlesztést szabályozó törvényekig. Az ország ekkor került be az Európai Unióba. Szlovákia húszéves történetében eddig nyolc népszavazás volt, ezek közül csak egy volt sikeres, amit én vezényeltem le, az az EU-ba való belépésről szólt. Végül is ekkor fogadtak el minket a nagypolitikában. Most is abból élünk, amit akkor sikerült létrehozni.

– Viszont a legutóbbi választást az MKP elveszítette…

– Sajnos, igen. 2009-ben megtörtént egy nagyon durva pártszakadás, volt kollégáink elmentek tőlünk és létrehoztak egy magyar–szlovák vegyes pártot, ami sokak szerint – és szerintem is – inkább az asszimiláció, a beolvadás pártja. A filozófiájuk az, hogy mi csak annyit mondjunk és tegyünk, amivel a többségi nemzet érzékenységét nem sértjük. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a többségi nemzet pedig semmiféle kínálattal nem él irányunkba. Magyarán, ha mi, a magyar közösség nem fogjuk artikulálni a kéréseinket és védelmezni a jogainkat, akkor soha nem fogunk semmit sem kapni, helyette a csendes elmúlás útjára sodródunk. Úgy gondolom, hogy ez helytelen. Sajnos, az történt, hogy körülbelül fele-fele arányban oszlott meg a választásokkor a felvidéki magyarság. 110 ezer szavazónk megmaradt, de ha a tiszta szlovák vidékeken magasabb a részvételi arány, mint ahogy történt ez 2010-ben is, akkor nem jutunk be a parlamentbe, mert a küszöböt nem tudjuk átlépni. Nekünk ezzel a helyzettel kell szembenézni és valamit tenni.

Badó Zsolt