A „száguldó őrnagy”

2012. december 6., 01:00 , 621. szám

„Életét a labdarúgásnak szentelte, igazi barát és sportember volt a pályán és a pályán kívül. A pályán zseni, az életben ember tudott maradni. Beírta nevét abba az „Aranykönyvbe”, amely a magyarok nagy cselekedeteit és világörökségét rögzíti. Ez megőrzi nevét örökre a 21. század és a jövő évezredek magyarjai számára.” Buzánszky Jenő, a csodálatos „Aranycsapat” egyik, még élő volt játékosa jellemezte így egykori csapattársát, minden idők legkiválóbb magyar futballistáját, Puskás Ferencet, aki a valaha létezett legnagyszerűbb nemzeti tizenegyünk csapatkapitányaként – játékostársaival együtt – azóta is elérhetetlen magasságokba emelte a magyar futballt.

Ablakaik a focipályára néztek…

Hősünk a német (sváb) származású Purczeld Ferenc és Bíró Margit legidősebb gyermekeként, 1927. április 2-án, az akkor még külön településnek számító Kispesten jött világra, ahol édesapja a Kispest FC labdarúgója volt, s 1937-ben – családtagjaival együtt – Puskásra magyarosíttatta a vezetéknevét. A gazdagnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető sportklub játékosaként azonban csak szerény megélhetést tudott biztosítani magának és övéinek. Szoba-konyhás kis lakásban éltek, s szinte sorsszerű, hogy a leendő világklasszis otthonának az ablakai a Kispest FC futballpályájára néztek. A környéken élő többi kisfiúhoz hasonlóan, ő is – ha csak tehette – egy közeli grundon (beépítetlen telken) rúgta a lasztit, de nem ám rendes futballabdát, hanem csak harisnyanadrágba begyömöszölt rongyokból készített játékszert. Született focizseni azonban még rongylabdával is ügyesen tud játszani, így id. Puskás Ferenc felfigyelt a tehetségére, s csiszolni kezdte a klub kölyökcsapatába felvett gyerek játéktudását, aki már serdülőként olyan jól bánt a labdával, hogy 16 évesen bekerült a felnőtt csapatba. Idősebb játékostársai csak Puskás Öcsinek, illetve Svábnak szólították (az első becenév egy életre „ráragadt”), s 1943 őszén – a Nagyvárad AC ellenében – lejátszotta első NB I.-es mérkőzését. Az elkövetkező években pedig olyan jó teljesítményt nyújtott, hogy a 2. világháború európai harcainak a lezárulása után őt is beválogatták a nemzeti tizenegybe. Első ízben 1945. augusztus 20-án öltötte magtára a címeres mezt az Ausztria ellen, Budapesten lejátszott mérkőzésen, melyen már a 12. percben bevágta a labdát a „sógorok” hálójába, válogatottunk pedig 5-2-re lelépte a kor legjobb csapatai között számon tartott osztrákokat.

Ettől fogva Puskás valósággal ontotta a gólokat. 1947-ben, a Balkán-kupában, Belgrádban, a jugoszláv válogatottal vívott mérkőzésen két találattal járult hozzá a 3-2-es magyar győzelemhez (egyik gólját öngólként könyvelték el, mivel lövése egy jugoszláv játékosról pattant be a hálóba). A következő évben pedig – ugyancsak a Balkán-kupa mérkőzéssorozata keretében – itthon kétszer, Bukarestben pedig háromszor zörgette meg a románok hálóját a 9-0-s, illetve 5-1-es magyar diadalokat hozó meccseken. Tökéletes csatár volt, a támadások során hihetetlen robbanékonysággal és kiismerhetetlen, briliáns cselekkel játszotta át magát az ellenfél védelmén, villámgyors helyzetfelismeréseinek köszönhetően pedig vagy centiméterre pontos átadásokkal indította csapattársait az ellenfelek kapuja felé, vagy maga zörgette meg a hálót, s híressé vált remekül irányzott, védhetetlen ballábas lövéseiről.

Az olimpiai diadalmenettől az „ellopott” világbajnokságig

1950-ben Kispestet beolvasztották Budapestbe, klubja pedig Budapesti Honvéd néven működött tovább, mivel a Magyar Honvédség (korabeli nevén: Magyar Néphadsereg) védnöksége alá került, s a Rákosi-korszakra jellemző módon, játékosai kötelesek voltak hivatásos katonai szolgálatba lépni. Kaptak is kiképzést, de természetesen nem katonai egységekben, hanem a pályán „teljesítettek szolgálatot”. Ekkor „ragadt rá” a villámgyors Puskásra harmadik beceneve: a „száguldó őrnagy”.

Négy éven át, 1954-ig viselte a kapitányi karszalagot, s ez az időszak lett az „Aranycsapat” legragyogóbb korszaka, 32 mérkőzésen keresztül nem találtak legyőzőre, négy döntetlen mellett 28 meccsen fektették két vállra ellenfeleiket – nemegyszer hihetetlen gólkülönbséggel. Első nagy sikerüket az 1952-es helsinki nyári olimpián aratták. Az olimpiák történetében ezen a férfi labdarúgótornán vett részt a legnagyobb mezőny, 25 válogatott lépett pályára, s a hagyományokhoz híven, már a nyitóünnepség előtt, július 15-én megkezdődtek a selejtezőkör mérkőzései. 18 együttest párokba sorsoltak, s a győztesek jutottak be a nyolcaddöntőbe, míg hét ún. erőnyerő csapat automatikusan került be ugyanoda. Válogatottunkat Romániával párosították össze, s 2-1-es győzelmünkkel tovább is jutottunk. A legjobb nyolc közé jutásért vívott találkozón nemzeti tizenegyünk 3-0-s diadalt aratott a kétszeres világbajnok Olaszország fölött, a negyeddöntőben pedig gólzáporos mérkőzésen, 7-1-re „elgázolta” a török válogatottat. A legjobb négy között, a döntőbe jutásért vívott meccsen a címvédő Svédországgal találkoztunk, Puskás azonban már az első (!) percben bevette az ellenfél kapuját, s precízen adagolva a gólokat, játékosaink az első félidőben még két alkalommal, majd a második játékrészben háromszor vágták be a labdát a svédek hálójába, kialakítva a 6-0-s végeredményt. Augusztus 2-án pedig az „Aranycsapat” Puskás Ferenc és Czibor Zoltán találataival 2-0-ra verte a jugoszláv válogatottat. Nemzeti tizenegyünk elképesztő gólaránnyal, húsz adott és mindössze két kapott góllal nyerte meg az olimpiát.

A következő nagy sikert az Európa-bajnokság elődjeként 1953-ban megrendezett Európa-kupa hozta el. A tornán a „vén kontinens” akkori öt legjobb válogatottja, a magyar, az olasz, a csehszlovák, az osztrák és a svájci csapat vett részt. A május 17-i római döntőben válogatottunk a taljánokkal csapott össze, s megismétlődött a finnországi eredmény. A három magyar gól közül kettőt Puskás lőtt be az olasz kapuba, ráadásul tíz találatával ő lett a torna gólkirálya. 1953. november 25-én pedig sor került az „Aranycsapat” egyik legemlékezetesebb meccsére, a híres londoni angol-magyar találkozóra, mely „az évszázad mérkőzéseként” került be a sporttörténelembe. Válogatottunk forradalmian új felállásban, négy hátvéddel, két középpályással és négy csatárral játszva, ötletes, kombinatív támadófutballt bemutatva küzdötte végig a találkozót. Hidegkuti Nándor már az első percben megzörgette az ellenfél hálóját, s bár Sewell negyedóra múltán kiegyenlített, Puskás átadásából Hidegkuti újból vezetést szerzett csapatunknak. A 25. percben pedig megszületett a gyakran „az évszázad góljaként” emlegetett harmadik magyar találat. Egy újabb, nagyszerűen kivitelezett támadás végén Czibor laposan begurította a labdát Puskásnak, aki emlékezetessé vált cselével, visszahúzva a játékszert, elfektette az angol csapatkapitányt, William Wrightot, a korszak egyik legkiválóbb hátvédjét, s védhetetlenül bebombázta a labdát a rövid felső sarokba. S az angolok jóformán még fel sem ocsúdtak, amikor négy perc múlva Bozsik – szabadrúgásból – huszonöt méterről rávágta a játékszert az ellenfél kapujára, Puskás pedig félúton „bele tette a lábát” a lövésbe, így a labda irányt változtatott, s a kapufa belső oldaláról bepattogott a hálóba. A félidő végén Mortensen még szépített, a második játékrész elején azonban Puskás ügyesen Bozsik elé passzolt, aki a tizenhatoson kívülről a léc alá lőtte a labdát, majd csapatkapitányunk az 53. percben Hidegkutit hozta helyzetbe, aki megszerezte a hatodik magyar gólt, a briteknek pedig már csak egyetlen találatra futotta az erejükből. Az „Aranycsapat” – 6-3-as győzelmével – a világon elsőként verte meg otthonukban a labdarúgást feltaláló angolokat. A szigetországiak visszavágót kértek, így 1954. május 23-án, Budapesten Puskás Ferencék ismét pályára léptek a britek ellen, s 7-1-re „kiütötték” őket.

Nemzeti tizenegyünk a világ akkori legjobb futballcsapataként utazott el az 1954-es svájci labdarúgó-világbajnokságra, ahol mindenki magyar győzelmet várt. A selejtezőkörben Magyarországot Dél-Koreával, Törökországgal és a Német Szövetségi Köztársasággal (NSZK) sorsolták össze, együttesünk pedig esélyeshez méltó játékkal, magabiztosan jutott tovább. Puskás négy gólt szerzett, kettőt a 9-0-ra „elgázolt” távol-keletiek, kettőt pedig a 8-3-ra elpáholt nyugatnémetek ellen. Az utóbbi mérkőzésen azonban a germán középhátvéd, Werner Liebrich egy szabálytalan szerelés során úgy belerúgott csapatkapitányunk bokájába, hogy sérülés miatt le kellett vinni a pályáról, s ki kellett hagynia a soron következő két mérkőzést. A negyeddöntőben az „Aranycsapat” 4-2-re legyőzte a brazil válogatottat, a döntőbe jutásért vívott meccsen pedig hatalmas csatában, a hosszabbításban belőtt két góllal, 4-2-re megverte a világbajnoki címvédő uruguayi nemzeti tizenegyet. A két nehéz mérkőzés rengeteg energiát kivett a csapatunkból, melynek játékosai a döntőben már fáradtan léptek pályára a könnyebb ágon bejutott NSZK ellen. Puskás – bár még nem heverte ki teljesen a lábsérülését – ismét pályára lépett, s az ő, valamint Czibor találatával 2-0-s vezetést szereztünk. Ám a nyugatnémetek előbb szépítettek, majd a 20. percben egy szöglet során beívelték a labdát a magyar kapu elé, az egyik német játékos lerántotta Grosicsot, egy másik pedig belőtte a gólt, mely a magyar kapus akadályoztatása miatt teljesen szabálytalan volt, ám a játékvezető megadta. A 84. percben pedig Helmut Rahn vezetést szerzett az NSZK-nak, s bár az utolsó percben Puskás kiegyenlített – s a partjelző is érvényesnek találta a gólt – a játékvezető felülbírálta partjelzőjét, és érvénytelenítette a szabályos találatot. Az NSZK – bírói segédlettel – 3-2-re győzött, így nyerve meg a világbajnokságot.

Korai emigráció, kései hazatérés

Az 1956-os magyar forradalom kitörésekor Puskás a Budapesti Honvéddal kupamérkőzést játszott Spanyolországban az Atlético Bilbao ellen. A bizonytalan otthoni helyzet miatt nem tértek azonnal haza, a forradalom eltiprása után pedig néhány csapattársával együtt hősünk is az emigrálás mellett döntött. Az egyik leghíresebb hispán sportegyesület, a „királyi gárdának” is nevezett Real Madrid játékosa lett, s míg a Honvéddal ötször, új csapatával hatszor nyerte meg a nemzeti bajnokságot. Még 30 éves kora után is brillírozni tudott a pályán. A Bajnokcsapatok Európa Kupája (BEK, a Bajnokok Ligája elődje) 1958–1959-es sorozatában, az elődöntőben az Atlético Madriddal csaptak össze, s a hazai mérkőzésen, 1-1-es állásnál Puskás lőtte be csapata győztes gólját. A visszavágón viszont 0-1-re kikaptak, így rájátszásra került sor, melyen a „királyi gárda” szerezte meg a vezetést, ám az ellenfél kiegyenlített, s újból a magyar csatár állította be a 2-1-es végeredményt, bejuttatva csapatát a döntőbe, ahol az 2-0-s győzelmet aratott a francia Stade Reims felett. A BEK 1959–1960-as sorozatában, a legjobb négy között az FC Barcelonával csaptak össze, s mind Madridban, mind a katalán fővárosban 3-1-re győzték le ellenfelüket. Puskás az első mérkőzésen egy, a másodikon viszont három góllal járult hozzá a győzelemhez, a nyugatnémet Eintracht Frankfurt ellen vívott döntőben pedig – négy találatával – nagymértékben hozzájárult a Real Madrid 7-3-as diadalához, majd az 1965–1966-os idényben csapatával harmadszor is megnyerte a rangos kupát.

1966-ban befejezte játékosi pályafutását, s edzőként Kanadától Ausztráliáig bejárta a világot. 1991-ben hazatelepült, s 1993 áprilisa és júliusa között a magyar válogatott szövetségi kapitányaként tevékenykedett. 2002-ben róla nevezték el a budapesti Népstadiont, ám ekkor már megtámadta az Alzheimer-kór, 2006 őszén pedig súlyos tüdőgyulladást kapott, mely november 17-én végzett vele. (Források: Magyar Életrajzi Lexikon, Wikipédia)

Lajos Mihály