Az eozinmáz felfedezője

Olvasóink egyik előző lapszámunkban már olvashattak az első magyar orvosnőről, Hugonnai Vilmáról. Ezen kiváló hölgy második férje a híres akadémikus-kémikus, Wartha Vince, aki munkássága során számos kérdésben ért el kimagasló eredményt. Személye annyiban is érdekes, hogy az Adriai-tenger híres kikötővárosában, Fiuméban látta meg a napvilágot.

Életpályája és munkássága dióhéjban

Tanulmányait a budai politechnikumban kezdte, majd Zürichben és Heidelbergben tanult. 1863-tól tanított a budai műegyetemen, amelynek 1870-től 1897-ig rektora volt. 1873-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, majd 1891-ben rendes tagjává választották.

Számos területen alkotott maradandót. A hazai szeneket elemezte, elsőnek határozta meg a gázgyártásban hasznosítható szénfajtákat. Ipari- és ivóvízelemzéssel is foglalkozott: a víz lúgosságára, továbbá tanítványaival és Pfeifer Ignáccal a víz állandó és változó keménységének meghatározására kidolgozott módszerét világszerte alkalmazták. Hazánkban az elsők között ismerte fel a fényképezés szerepét a tudományokban. Nagy érdemeket szerzett a borászati kémia népszerűsítésében. Tevékeny szerepe volt a budapesti vízmű létrehozásában: ő javasolta Káposztásmegyert a vízmű helyéül.

Eredmény a filoxéra ellen

A magyarországi szőlőtermő vidékek megmentése érdekében igyekezett megoldást találni az azokat pusztító filoxéra ellen. A filoxéra egy, az amerikai kontinensről származó állati kártevő, szőlőgyökértetűnek is hívják. Európában először Franciaországban bukkant fel 1863-ban. Az itteni, európai szőlőket termesztő gazdák, nem ismerve fel a kártevő életkörülményeit, sokáig nem tudtak védekezni ellene. Nagyjából 30 év alatt a filoxéra elpusztította a kontinens kötött talajra települt, nagy múltú szőlőkultúráját. A termőszőlők mintegy 2/3 része esett áldozatul. Magyarországon 1875-ben észlelték először Pancsován. Az országban 1897-ig 666 820 kataszteri hold szőlőből 391 217 pusztult el.

A kártevő bonyolult, több nemzedéken keresztül tartó szaporodását és élettanát nehezen ismerték ki a hajdani szőlészek, ezért a védekezésre is csak lassan találtak hatékony módszert. Kezdetben a fertőzött területek irtásával, a földek vízzel való elárasztásával és durva vegyszeres kezeléssel próbálkoztak, de ezek a kísérletek nem hoztak számottevő eredményt. Wartha Vince kimutatta, hogy a homokos talaj is kiválóan alkalmas lehet szőlőtermesztésre. Ez azon túl, hogy a fertőzés által elért és így „karantén” alá helyezett ültetvények okozta kiesést új területekkel pótolta, még egy jelentősséggel bírt: megállapítást nyert, hogy homokos talajon a kártevő érdekes módon nem üti fel a fejét. Mi is ennek a magyarázata?

Mindezt a 1,5 mm nagyságú tetű élettanában kell keresnünk. A filoxéra a szívókájával szerzi meg táplálékát a szőlő nedveiből. Rátelepszik a növény gyökerére vagy a gyengén fejlett vesszőkre, s abból szívja ki az életéhez szükséges nedveket. A kiásott gyökér esetében a szívás helyét különböző nagyságú dudorok jelzik, míg a sárguló levelek, töppedő bogyók a földfelszín feletti munkálkodását mutatják. A növény gyökere a későbbiekben elhal, s a filoxéra rovar áthurcolkodik a következő szőlőhöz. A fertőzés körkörösen terjed, s a szomszédos tőkéken folytatódó pusztításhoz nagyszámú utód áll rendelkezésre. A szűznemzéssel szaporodó rovar évente több nemzedéknek ad életet, ez egy anya esetében akár 20 millió utódot is jelenthet! A rovar elterjedésének fontos előfeltétele a kötött talaj, amely elsősorban az európai és magyarországi történelmi borvidékekre volt jellemző. Így nem meglepő hát, hogy a fertőzés gyorsan terjedt. Azonban ahogy említettük, a homokos talajon telepített szőlőkben a rovar nem tesz kárt. A homoktalaj ugyanis nem tapad a gyökérhez, s így a beomló járatok miatt a kártevő nem tud eljutni egyik tőkétől a másikig, nem tudja kiszívni a nedveket. Amennyiben a talaj 75 százalék tiszta homokot tartalmaz, akkor teljes védettséget élvezünk a filoxérával szemben.

Ennek ismeretében Magyarországon 75-80% kvarcot tartalmazó homoktalajokba telepítettek szőlőket, ugyanakkor amerikai eredetű szőlők átoltásával, oltványok előállításával, s az ültetvények ilyen áttelepítésével sikerült megállítani a vészt, és visszafordítani a tönkretett területek szőlőkultúráját.

Lehull a lepel: egy több évszázadon át ismeretlen titok megfejtése

Kétségtelen azonban, hogy Wartha legjelentősebb felfedezése nem más, mint az agyagiparban a gubbiói fémlüszter-máz (más néven bíborlüszter) évszázadokon át keresett gyártási titkának megfejtése. Ő maga a későbbiekben ezt a mázat Éósz, a hajnal istennője után eozinnak nevezte el.

Gubbio városa Olaszország Umbria régiójában, Perugia megyében található, s itt állították elő azt az aranyszíntől a rózsabogár-zöldig színjátszó, fényesen csillogó kerámiamázat, melynek összetételét évszázadokon keresztül titok övezte. Az eozin máz jellemzően zöld színű, ám létezik lila, kék és arany árnyalatban is. Érdekessége, hogy a színt nem a festék okozza, hanem a fénytörés.

A titok kiderítése érdekében Wartha Vince elemezte a gubbiói Giorgio Andreoli egyik tálát bevonó mázat, majd Zsolnay Vilmossal a pécsi gyárban visszaállították az anyagot és a folyamatot. Ami a gyártást illeti: a Zsolnay-porcelángyárban először lemázazták a porcelánt egy türkizkék színű, átlátszó, ólommentes mázzal, majd kiégették. Erre került a titkos összetételű, sötét massza, ami kétféle anyagot tartalmazott: színes- és nemesfémek keverékét, valamint ennek vivőanyagát. Kiszárították, reduktív légkörben égették, majd lemosták róla a masszát. Így vált láthatóvá a jellegzetes eozin máz. A végén tehát az eozint létrehozó anyag már nem is volt rajta a kész kerámián. A kerámián csak egy különleges fizikai hatás miatt létrejött, nagyon vékony színréteg volt, az ún. fizikai szín. Ez a színes szappanbuborékhoz vagy olajfolthoz hasonló jelenség.

Az első ilyen termékeket 1891-ben, a Budapesti Agyagipari Tárlaton mutatták be, majd 1893-tól gyártották üzemszerűen – elsősorban a szecessziós stílusú kerámiák bevonataként. Ezzel a mázzal a Zsolnay-porcelángyárat nagy hírűvé tette, de 1904-ben megszakadt a jó kapcsolata a Zsolnayakkal, amikor állami megbízásból újjászervezte a nagy riválisnak számító herendi porcelángyárat. Mint a kerámiai ipar nagy hírű szakértője, Wartha tevékenyen részt vett a faenzai Museo Internazionale delle Ceramiche alapításában.

Utolsó évek, halál és az utókor emlékezete

1908 és 1910 között ő volt az MTA másodelnöke. Azon fáradozott, hogy az MTA érdeklődését és támogatását a műszaki tudományok számára megnyerje. Nagyszámú tudománynépszerűsítő írása főként annak a Természettudományi Társulatnak a kiadványaiban jelent meg, amelynek 1899 és 1910 között az elnöke volt.

1910-től kezdve munkásságát fokozatosan derékba törte betegsége, ezért 1912-ben nyugdíjba vonult. 1914. július 20-án hunyt el. Emlékére a Magyar Kémikusok Egyesülete 1955-ben megalapította a Wartha Vince Emlékérmet, mely tudományos munkássága, valamint az emlékezete előtti egyik legszebb tisztelgés.

Fischer Zsolt